|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 24 találat | lapozás: 1-24 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Olti Ágoston 1997. november 27.Nov. 21-én kezdődött meg Székelyudvarhelyen a Magyar Középiskolások Országos Szövetsége /MAKOSZ/ IX. kongresszusa, melyen bejelentették, hogy a MAKOSZ teljes jogú tagjává vált az európai középiskolások csúcsszervezetének, az OBESSU-nak. A MAKOSZ elfogadta a Diákjogi Chartát és elhatárolta magát a MIVET-től. Megválasztották a MAKOSZ új vezetőségét. Elnök: Kovács Richárd /Nagybánya/, ügyvezető elnök: Olti Ágoston /Székelyudvarhely/. /Szabadság (Kolozsvár), nov. 27./ MIVET: Magyar Ifjak Világfóruma Erdélyi Társasága, 1997. okt. 25-án alakult meg Kolozsváron.2000. február 25.Tippek, trükkök, ötletek címmel az ifjúsági vezetők számára készült könyvecskét adott ki az Állampolgár Menedzser Egylet, illetve az Alapítvány az Ifjúságkutatásért és Képzésekért. A füzet alakú kiadvány az Ifjúsági vezetők mindennapi kézikönyve című sorozatban jelent meg /szerzői: Borboly Csaba-Olti Ágoston/, és mindazokat a tudnivalókat tartalmazza, amelyek elengedhetetlenek manapság egy ifjúsági rendezvény anyagi alapjainak biztosításához. /Szabó Csaba: Kézikönyv ifjúsági vezetők számára. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 25./2006. október 23.Több rendezvény zajlott az 1956-os események jegyében. Ennek szellemében ültették el az immár szimbólumtöbblettel bíró gesztenyefákat. Történések beszéltek, ötvenhatos ismereteik alapján történelmi vetélkedőt tartottak Csíkszereda középiskolái, Csíkcsomortánban pedig kopjafát állítottak Orbán István emlékének, a Szoboszlay-per egyik mártírjának. Az Erdélyi Magyar Ifjak faültetési kezdeményezése az ’56-ra emlékező rendezvények szerves részévé válhatott faültetés. Október 21-én a csíki EMI-s fiatalok, valamint Csíkszereda polgármestere és alpolgármesterei elültették a gesztenyefákat a felújított Cosbuc utca Márton Áron Gimnázium és a református templom közötti szakaszán. A Csíki Székely Múzeum szervezte előadássorozat is 1956 eseményeit idézte. Novák Zoltán történész a Román Kommunista Párt ’56 utáni kisebbségpolitikájáról beszélt, majd összefoglalta az ’56-ot követő megtorlások egész sorát. Nagy Mihály Zoltán történész az ’56 őszi székelyföldi szimpátiatüntetésekről és megmozdulásokról beszélt, kiemelte a csíkszeredai Fodor Pál építészmérnök és köre törekvéseit, a Kacsó Tibor vezette csoportot, Szoboszlay Aladár tervét, valamint a sepsiszentgyörgyi, szászrégeni és Brassó környéki szimpatizáns csoportok elképzeléseit. Olti Ágoston történész az 1956-os események összképét vizsgálta, én annak hatását Romániára nézve. Jalsovszky Katalin történész-muzeológus dokumentumértékű fotókat mutatott be. Végül Zágoni Balázs Képzelt forradalom, avagy Osztrák–Magyar Románia című, Szoboszlay törekvéseit ismertető dokumentumfilmjét vetítették. Október 23-án Csíkcsomortánban a szentmise keretében emlékeztek az 1956-os forradalom erdélyi áldozataira. Közöttük volt Orbán István is, akinek most gyermekei, unokái állítottak kopjafát. Orbán Istvánt 1958. szeptember 1-jén a temesvári börtön udvarán végezték ki azért, mert keresztény pártot akart alapítani. A megemlékezésen jelen volt Orbán Péter és Orbán Etelka, a vértanú gyermekei, akik maguk is börtönbüntetést szenvedtek. Kelemen Csongor volt politikai fogoly a kopjafa előtt olvasta fel az 1958-as ítéletvégrehajtás jegyzőkönyvét. Beszédet mondott Szilágyi Árpád, a Volt Politikai Foglyok Szövetségének elnöke is. /Antal Ildikó, Takács Éva: Ötvenhat szellemében fától a kopjafáig. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 23./2006. november 25.„Ha 1848. március 15. a magyar nemzet születésnapja, akkor 1956. október 23. a magyar nemzet újjászületésének napja” – jelentette ki Egyed Ákos, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) elnöke a Kolozsváron megtartott Magyar Tudomány Napja Erdélyben elnevezésű fórumon. 1956 – A vég kezdete. Forradalom és ellenállás Közép- és Kelet-Európában című konferencia második napján Egyes Ákos elmondta: 1956 a huszadik század egyik történelemformáló eseménye, amelynek hatása kiterjedt Erdélyre, a Kárpát-medencére, az egész világra. Az értekezleten tizenöt előadást hallgathattak meg a jelenlévők, jeles magyarországi és hazai történészek elemezték az 1956-os forradalom eseményeit, illetve annak hatását Erdélyben, a Kárpát-medencében, a világtörténelemben. Előadást tartott Pomogáts Béla irodalomtörténész, Gyarmati György, a magyar Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatója, Fischer Ferenc, a Pécsi Tudományegyetem tanára, Pál-Antal Sándor, a Román Országos Levéltár Maros Megyei Igazgatóság nyugalmazott főlevéltárosa, Dávid Gyula irodalomtörténész, Novák Zoltán Csaba, a marosvásárhelyi Gheorghe Sincai Kutatóintézet képviselője, továbbá Tófalvi Zoltán, az ELTE doktorandusza, Buzogány Dezső egyetemi tanár, Vekov Károly docens, Bura László irodalomtörténész, Olti Ágoston, valamint az ELTE doktoranduszai, Ioanid Ilona és Benkő Levente kutatók. A rendezvényen hidvégi Gróf Mikó Imre emléklapokat nyújtottak át Pál Antal Sándornak, Dávid Gyulának és Bura Lászlónak az ’56-os események kutatása terén, illetve az EME-ben kifejtett munkásságuk elismeréseképpen. Ez alkalomból jelentette be Hámori József, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) alelnöke, hogy 2007. január 1-től létrejön az MTA hatodik, egyben első határon túli akadémiai bizottsága. A Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB), amelynek az EME ad majd otthont, feladata a romániai magyar tudományos közösség munkájának a segítése és a tudományos ismeretterjesztés lesz. /P. A. M.: Magyar Tudomány Napja Erdélyben. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 25./2006. december 20.Salat Levente politológus, egyetemi tanár irányításával magyar történészekből álló kutatócsoport is részt vett a kommunizmus bűncselekményeit és visszaéléseit vizsgáló elnöki bizottságban. A mintegy 660 oldalas jelentésben 22 oldal jutott a romániai magyar közösség számára, a tanulmány viszonylag tömör formában foglalja össze az 1945 és 1989 közötti történéseket. A kisebbségi fejezet kitér, többek között, a Bolyai Egyetem felszámolására, elemzi a Maros Magyar Autonóm Tartomány létrejöttének körülményeit, az 1956-os események romániai következményeit és az azokkal kapcsolatos megtorlásokat, és említést tesz a csángó-kérdésről. Salat Levente nagy eredménynek tartja, hogy a jelentés elkészült. Szintén fontos fejlemény, hogy azt az államfő elfogadta, és a jelentést a román állam hivatalos dokumentumává nyilvánította. Nem az ideológiát magát kell elítélni, hiszen fölötte már ítélkezett a történelem azáltal, hogy a kommunista eszmékre alapozott politikai rendszerek sorra összeomlottak. Ugyanakkor nem mondható ki ítélet azon jóhiszemű emberek felett sem, akik annak idején hittek ebben az ideológiában. Nem lehet elítélni azokat a párttagokat sem, akiknek a számlájára semmiféle bűnt nem írható. Amit el lehet ítélni, az maga a politikai rendszer, illetve azok a szervek, amelyek a diktatúrát fenntartották – a Román Kommunista Párt legfőbb vezetése és a Szekuritáté –, valamint a politikai elit, amely minden legitimitást nélkülözve uralta a társadalmat. A munka során az igazán fontos, dokumentumokhoz nem tudtak hozzáférni, például a Statisztikai Hivatal, vagy a Párttörténeti Intézet levéltárához. Nem sikerült képet alkotniuk a legfelsőbb pártvezetés döntéshozatali mechanizmusairól az 1980-as években, és a Szekuritáté iratanyagába csak korlátozott körülmények között tudtak betekinteni. Nem maradt idő azoknak a dokumentumoknak az alapos feldolgozására, amelyekhez hozzá lehetett férni. Ezért nem tekintik a munkát lezártnak. A Tismaneanu-jelentést várhatóan egy éven belül nyomdai kiadásra előkészítik, valószínű, hogy az újdonságok legalább függelék formájában bekerülnek majd a kiadandó munkába. A munkaközösség tagjaival majd számba veszik a romániai kommunizmus magyar kisebbség szempontjából érdekesebb aspektusait, és ezeket feldolgozzák. A magyarságról szóló fejezet látványos újdonságokat nem hozott. A jelentésnek köszönhetően a román közvélemény könnyebben és jobban megértheti majd, hogy honnan erednek azok a célok, amelyeket az erdélyi magyarság újra és újra kitűz maga elé. Vladimir Tismaneanu kérte fel Salat Leventét, hogy vegyen részt a bizottságban. Salat nem történész, csak azzal a feltétellel vállalta el a munkát, ha létrehozhat egy történészekből álló kutatócsoportot. Ezt a feltételt Tismanenau elfogadta, és Salat hat fiatalt keresett meg, akik elfogadták a meghívást: Novák Csaba Zoltán, a Nicolae Iorga Intézet munkatársa, Olti Ágoston, az ELTE doktorandusza, Stefano Bottoni, a bolognai egyetem oktatója, Nagy-Mihály Zoltán, az EME munkatársa, Lázok Klára, a Sapientia Egyetem oktatója és László Márton, a Teleki Téka munkatársa. Első körben mind a hatukat elfogadták, a levéltári akkreditáció előkészítésekor azonban kiderült, hogy csak három személy számára tudják biztosítani a belépőket. Így a hat kutatóból önkéntes alapon végül Novák Zoltán, Stefano Bottoni és Olti Ágoston voltak azok, akik a levéltározást, illetve az ezzel együtt járó huzamosabb bukaresti tartózkodást vállalták. A másik három kolléga a helyi levéltárakban kutatott. Az államfő tisztelettel adózott Márton Áron püspök emléke előtt, továbbá azon disszidensek előtt is, akik bátor kiállással vállalták a rendszerrel való szembefordulás kockázatait. Itt több román ellenálló között Barabás Ferenc, Barabás Márton Piroska, Barabás János, Borbély Ernő, Búzás László, Cs. Gyimesi Éva, Molnár Gusztáv és Tőkés László neve szerepel. A bizottság semmiképpen sem vádiratot próbál elkészíteni. Basescu elnök joggal gondolta azt, hogy szükség van erre a szimbolikus gesztusra az EU-s csatlakozás előtt. Az erdélyi magyarságról szóló rész összefoglalja azokat a fontosabb adottságokat, amelyek a romániai magyar közösséget 1944 őszén jellemezték. A politikai szervezettség tekintetében az erdélyi magyarságra belső pluralizmus volt jellemző, amely a közösség egészét teljes értékű párhuzamos társadalom rangjára emelte. A kommunista párt egyeduralma, illetve az azzal együttműködő kisebbségi szervezetek és vezetők ténykedése ezeknek a pozícióknak az elvesztését eredményezték, továbbá a kisebbségi társadalom és intézményrendszer fokozatos leépülését. A kisebbségi fejezet kitér ezen kívül a Bolyai Egyetem felszámolásának a kérdésére, elemzi a Maros Magyar Autonóm Tartomány létrejöttének körülményeit és következményeit, az 1956-os események romániai következményeit, illetve az azokkal kapcsolatos megtorlásokat, és említést tesz a csángó kérdésről. /Papp Annamária: Beszélgetés Salat Levente politológussal, a Tismanenau-bizottság tagjával. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 20./2007. március 3.A budapesti Rubicon című történelmi magazin idei első (összevont) száma több mint száz oldal terjedelmet szentel a második Trianonnak is nevezett 1947-es párizsi békekötés népességmozgásának, kezdve térségünk 1939-től számított s mintegy egy évtizedet átölelő etnikai átrendeződésétől a tudatos népirtáson át a ki- és áttelepítések eredményezte hontalanság-állapotig. A hatvan évvel ezelőtt aláírt párizsi békeszerződés (Romsics Ignác tanulmánya) képezi a lap törzsanyagát. A szlovák revíziós tervek (Janek István elemzése) és a csehszlovák revizionista szándékok és törekvések (G. Vass István), kiegészítve a jugoszláv területi követelésekkel és hátterükkel (Hornyák Árpád), valamint a román háborús és háború utáni jövőképpel (L. Balogh Béni és Olti Ágoston) árnyalják az összképet. Mindszenty bíborosnak a csehszlovákiai magyarok védelmében kifejtett tevékenységét Janek István értékeli, az erdélyi magyarság számára hasonló jelentőségű Márton Áron püspökét Nagy Mihály Zoltán. Stark Tamás tanulmánya a Kelet-Közép-Európában lezajlott tisztogatások és telepítések összefoglalójaként a népirtás, a kitelepítések és deportálások országonként eltérő gyakorlatát mutatja be. A szlovákiai magyarok kálváriáját Popély Árpád írja le (Deportálás Csehországba). A lakosságcsere a magyarországi szlovákok szemszögéből – ez Kugler József dolgozatának témája, míg Végső István azoknak a különleges mentőakcióknak a körülményeit és ellentmondásos szereplőit mutatja be, melyek során jelentős összegekkel és áruval korrumpált SS-tisztek által vált lehetővé zsidók ezreit kimenekíteni a biztos halálból. /Nemzetrészek kényszersorsa. = Új Szó (Pozsony), 2007. márc. 3./2007. augusztus 24.A madéfalvi Olti Ágoston, a budapesti ELTE doktorandusz-hallgatója tavaly az államfő által létrehozott, kommunizmust vizsgáló Tismãneanu-bizottság szakértői csoportjának tagjaként kutatásokat folytatott a Román Kommunista Párt és az Állambiztonsági Szolgálat (CNSAS) levéltáraiban. A bukaresti levéltárak a kilencvenes években szinte hozzáférhetetlenek voltak a magyar kutatók számára. A 2000-es években történt egy elmozdulás, és bizonyos anyagok kutathatóvá váltak. Csak személyekről szóló dossziékat lehet kérni, és minden újabb dosszié áttanulmányozására heteket kell várni. Jó példa erre a katolikus egyház működése. Meg kell nézniük az összes, Márton Áron körül lévő pap vagy későbbi püspök anyagát, csak akkor lehetne látni, hogyan alakult az állam-egyház, állam-szekuritáté, állam-szekuritáté-egyház viszony. Ez nagyon időigényes munka, mert egy kérés leadásától, amíg választ kaptak a CNSAS-tól, minimum két hónap telt el, így nagyon kitolódik a kutatási idő. – A szekuritáté a saját besúgóin lemérte, hogy megbízhatóak vagy nem. Olti Ágoston úgy látja, hogy mindig csak besúgókról beszélnek, de a tisztekről nem szólnak. Senki nem beszél arról, hogy mi történt, miután a szekuritáté begyűjtötte az anyagokat: hogy azokat összegezték, elemezték, és kidolgoztak egy cselekvési tervet. Végül a harmadik, a cselekvési szint, hiszen ezeket az információkat azért gyűjtötték, hogy felhasználják. A szekuritáté azért tartott fenn egy hatalmas besúgói és tiszti hálózatot, hogy a társadalmat terror, ellenőrzés alatt tartsa. És a cselekvési terveket végrehajtották. A végrehajtás pedig rendkívül változatos, nagyon sokrétű lehetett, ezek közé tartozik a félreinformálás, bizonyos szervezetek befolyásolása, bizonyos személyek vakvágányra helyezése. Tudni kell, hogy a székelyföldi tisztek nem voltak románok, ők is a magyarság soraiból kerültek ki. A rendszeren belül egy elitet jelentettek. Léteztek fedett ügynökök is, akik gyárakba, szerkesztőségekbe kihelyezve, álcázva dolgoztak. Nagy Imre csíkszeredai festőművészt például hosszú időn keresztül figyelték, az ő dossziéjában egy egész értelmiségi csoportot megfigyeltek. Nagyon gazdag anyag található róla a dossziékban, amely még feldolgozásra vár. Ő nagyon jól tudta, hogy követik, lehallgatják, elviselte, és ennek megfelelően viselkedett. A hírneve és a festészete védettséget biztosított számára. – Éltek olyan papok, akik nem voltak ügynökök, besúgók, de mivel köztiszteletnek örvendő személyiségek voltak, próbálták lejáratni őket. Magyarán, a megpróbálták elhitetni, hogy az illető ügynök. Ennek ellentéte, amikor mártírkép van festve valakiről, akiről majd kiderül, hogy teljesen orcátlanul a környezetét besúgta, jelentette. /Daczó Katalin: Besúgók, tisztek, dossziék. Csíki Hírlap. /szekelyhon. ro, aug. 24./2007. augusztus 29.Vladimir Tismaneanu az Egyesült Államokban élő történész-politológus történészekből és társadalomkutatókból állította össze csapatát. Alig fél év alatt készítették el a parlament előtt is bemutatott Jelentést, amely alapján Traian Basescu államfő elítélte a román kommunizmust. Idén ősszel jelenik meg könyv formájában a 660 oldalas dokumentum. A Jelentés magyar vonatkozású fejezetének megírására magyar szakembereket kértek fel. A fiatal történészekből álló kutatócsoport tagjai: Stefano Bottoni, a Bolognai Egyetem oktatója; László Márton, a Pázmány Péter Egyetem PhD-hallgatója és a marosvásárhelyi Teleki Téka munkatársa; Lázok Klára, az ELTE PhD-hallgatója és a csíkszeredai Sapientia Egyetem oktatója; Nagy-Mihály Zoltán, a pécsi egyetem doktorandusza és az EME főmunkatársa; Novák Csaba Zoltán, a bukaresti egyetem PhD-hallgatója és a Román Akadémia marosvásárhelyi fiókintézetének munkatársa, valamint Olti Ágoston, az ELTE PhD-hallgatója. Nagy Mihály Zoltán kolozsvári történész elmondta, Vladimir Tismaneanu a kolozsvári Etnokulturális Központ vezetőjét, Salat Levente politológust kérte fel a magyar munkacsoport szervezésére, illetve a magyar fejezet megírására, tudva, hogy ebben a kutatóközpontban etnikai, kisebbségi és kisebbségtörténeti témákban folytak kutatások. Salat Levente a budapesti Bárdi Nándorhoz fordult, aki akkor a Teleki Intézetben dolgozott, és akinek a munkatársi köréből kerültek ki a felsorolt fiatal történészek. Romániában intézményesen nem folyik kisebbségkutatás, csak próbálkozások vannak a Jakabffy Elemér Dokumentációs Tár vagy az Erdélyi Múzeum-Egyesület részéről. Bárdi Nándornak köszönhető, hogy az elmúlt tíz évben megpróbálták intézményesíteni a magyarság kommunista korszakának kutatását, fiatal erdélyi történészeket avatva be a kutatómunkába. – A magyar történészeknek azokat a kérdéseket kellett beemelni a román történetírásba, amelyeket az egyáltalán nem ismer. Például, hogy 1945-től kezdődően hogyan történt a magyar gazdasági intézmények államosítása és megszüntetése. A szövetkezeti központok megszüntetésével óriási vagyonállományt kebelezett be a román állam. Azért szedték össze mindezt, mert a román történetírásban létezik egy feltevés, miszerint a kommunizmus alatt mindenki egyformán szenvedett, sőt, a kommunizmus első időszakában a romániai magyarság pozitív diszkriminációban részesült. - Mindössze fél év állt rendelkezésre a Jelentés elkészítésére. A magyarországi levéltárakban megkezdődött a Romániára vonatkozó kutatás, de a romániaiakban nem. Nagy Mihály Zoltán hangsúlyozta, hogy az erdélyi magyarság 20. századi történetének felkutatásával hadilábon állnak. Reméli, hogy a Tismaneanu-jelentés magyar fejezete felgyorsítja ezeket a kutatásokat. /Oláh-Gál Elvira: Tismaneanu-jelentés – megjelenés előtt a könyv. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), aug. 29./2007. szeptember 14.A csíkmadéfalvi Olti Ágoston, a budapesti ELTE doktorandusz-hallgatója tavaly az államelnök által létrehozott, kommunizmust vizsgáló Tismaneanu-bizottság szakértői csoportjának tagjaként kutatásokat folytatott a Román Kommunista Párt és az Állambiztonsági Szolgálat levéltáraiban. Elmondta, hogy a bukaresti levéltárak a kilencvenes években szinte hozzáférhetetlenek voltak a magyar kutatók számára. A 2000-es években történt elmozdulás, és bizonyos anyagok kutathatóvá váltak. A Tismaneanu-bizottság szakértőiként hozzájutottak a kommunista párt iratanyagához is. Vannak korlátok, így csak személyekről szóló dossziékat lehet kérni, és minden újabb dosszié áttanulmányozására heteket kell várni. Mindig csak besúgókról beszélnek, nem a tisztekről, pedig kötetekben is megjelent, a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottság /CNSAS/ által kiadott dokumentumokból nyilvánvaló, hogy kik voltak a székelyföldi Szekuritáté tisztjei. Arról sem beszélnek, hogy mi történt, miután a Szekuritáté begyűjtötte az anyagokat: azokat összegezték, elemezték, és kidolgoztak egy cselekvési tervet. A Szekuritáté nem öncélúan tartott fenn egy hatalmas besúgói és tiszti hálózatot, hanem azért, hogy a társadalmat terror, ellenőrzés alatt tartsa. A székelyföldi tisztek a magyarság soraiból kerültek ki. A rendszeren belül egy elitet jelentettek. Léteztek fedett ügynökök is, akik gyárakba, szerkesztőségekbe kihelyezve, álcázva dolgoztak, és léteztek olyanok, akik a szeku megyei ügyosztályán tevékenykedtek. /Daczó Katalin: Besúgók, tisztek, dossziék. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), szept. 14./2008. július 10.A Magyar Kisebbség idei 1–2-es számából (A pártállami diktatúra titoktalanításáról címmel jelent meg) közöl a lap újabb részleteket, ebben az ellentmondásos Petru Groza román miniszterelnök 1947-es magyarországi, budapesti látogatásáról volt szó. Az osztálytalálkozóra induló Grozát a kommunisták rövid pórázon tartották, megszabták neki, hogy miről beszélhet magyar partnereivel, és miről nem. Elkísérte útjára a Dej bizalmi emberének számító, jó KGB-s kapcsolatokkal rendelkező Emil Bodnaras is, aki végig jelen volt tárgyalásai során, és az útról részletes jelentést készített, amelyet a román kommunista párt vezetője, Gheorghe Gheorghiu-Dej kapott meg, és a szovjet elvtársak. A Háromszék Olti Ágoston tanulmányának /Osztálytalálkozó jeles meghívottakkal (Petru Groza 1947-es budapesti látogatása)/ részleteit közölte. A második világháború utáni vesztes státusába kellett a két országnak vitás kérdéseit megoldania. Magyarország – Romániával ellentétben, amelynek a két világháború közötti kapcsolatrendszert felhasználva sikerült rendeznie kapcsolatait a szomszéd államokkal ― nem tudta legyőzni szomszédai bizalmatlanságát. Erről számol be Rákosi Mátyás a Molotov szovjet külügyminiszterrel 1947. május 7-én folytatott moszkvai megbeszélésen: ,,Mind a mai napig nem sikerült jó és szilárd helyzetet teremtenünk a Duna-medencében. Jugoszlávia nem támogathat bennünket, mivel bármely, felénk irányuló lépését Csehszlovákia úgy értelmezné, mint Csehszlovákia elleni lépést. Ily módon zsákutcába kerültünk. P. Groza román miniszterelnök közelgő magyarországi látogatása, amelynek célja ― állítólag ― a román és a magyar kultúra hetére tervezett rendezvények megbeszélése, nem más, mint Tildy kacérkodása a románokkal. "A találkozó időpontja fontos volt a magyar kormány számára, a kormány napirendjén (1947. május 1.) éppen a csehszlovákiai magyarok áttelepítése szerepelt. A csehek ― Groza beszámolója szerint ― a látogatás előtt jegyzéket küldtek, amelyben kifejtették, hogy ,,szilárdan tartják magukat az álláspontjukhoz, vagyis hogy »kizavarni minden magyart Csehszlovákiából«. A román delegáció budapesti tárgyalásai során nem érintette a magyar―cseh kapcsolatokat. Groza az Ivan Zaharovics Szuszajkov tábornokkal, a SZEB romániai elnökhelyettesével 1947. május 7-én folytatott megbeszélésen kifejtette látogatása célját: elérni, hogy a magyarok önként elismerjék az erdélyi kérdés végleges lezárását (a békeszerződés keretei között). A román―magyar vámunió és a határok légiesítése tekintetében Groza rokonszenves nyilatkozatai ellenére a román békeelőkészítés anyagai között egyetlen olyan ellaborátum sem található, amely a vámunió vagy bármely regionális együttműködés tervét fontolóra vette volna. A Román Kommunista Párt az utazást megelőzően megtiltotta Grozának, hogy a témáról tárgyaljon. Groza ellentmondásos magyarságpolitikája és egyáltalán ellentmondásos személyisége még nincs részletekbe menően feltárva, de a román kormány külpolitikájáról megállapítható, hogy a látványos gesztusok ellenére (Groza-látogatás, Dinnyés Lajos miniszterelnök bukaresti útja) a román pártvezetés bizalmatlansága továbbra is fennmaradt az esetleges magyar revíziós követelések miatt, és ezért szomszédjától teljesen elzárkózott. A román kommunista vezetés a két ország barátsága előfeltételének tekintette, hogy a hivatalos Magyarország szüntesse meg érdeklődését az erdélyi magyarság iránt. /Bogdán László: Groza és elvtársai. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 10./2009. április 16.A Jakabffy Elemér Alapítvány, a Kovászna Megyei Tanács, a Babes–Bolyai Tudományegyetem Történelem–Filozófia Kara és a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézete április 15–18. között az árkosi Európai Uniós Tanulmányi Központban konferenciát tart a romániai magyar kisebbség történetére vonatkozó kutatásokról. A konferencia első napján Hermann Gusztáv A székely virtuális történelem problémái, Pál Judit Az 1867. évi unió és Erdély integrációjának nehézségei, Bárdi Nándor Töréspontok és törésvonalak a romániai magyar kisebbség történetében (1918–1989) címmel tartott előadást. Este a Címerek golgotája és a Nyílt kártyákkal – Király Károly portréja című történelmi dokumentumfilmeket mutatták be. Az április 16-i programban Hunyadi Attila (Magyar gazdaságszervezési törekvések Erdélyben a XX. század első évtizedében), Egry Gábor (A szász gazdaság és nemzetépítés Erdélyben a XX. század első felében), Gidó Attila (Az erdélyi zsidóság útkeresése a XX. század első felében), Bárdi Nándor (Az Országos Magyar Párt és a Magyar Népközösség) előadásai hangzanak el. Este megtekinthető Zágoni Balázs Képzelt forradalom című dokumentumfilmje. Április 17-én Egry Gábor és Oláh Sándor Erdély 1940–1944 között, Lönhart Tamás A Magyar Népi Szövetség címmel tart előadást, Gagyi József és Novák Zoltán a Magyar Autonóm Tartományról értekezik, Vincze Gábor A román–magyar kapcsolatok a második világháború után címmel tart vitaindítót, este lesz Ablonczy Balázs Tévhitek, mítoszok és legendák Trianonról című előadása. Április 18-án Novák Zoltán A Ceausescu-korszak magyarságpolitikája, Bárdi Nándor A budapesti kormányzatok Erdély-politikája című előadása után könyvbemutatók lesznek. Bemutatják többek között Egry Gábor: Nemzeti védgát vagy szolid haszonszerzés? Az erdélyi szászok pénzintézeti rendszere és szerepe a nemzeti mozgalomban (1835-1914) (Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2009) és Nagy Mihály Zoltán, Olti Ágoston: Érdekképviselet vagy pártpolitika? – Iratok a magyar népi szövetség történetéhez 1944-1953 (Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2009) című könyvet. /Sylvester Lajos: Kisebbségtörténeti konferencia Árkoson. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 16./2009. május 20.Kolozsváron az Erdélyi Múzeum-Egyesület székhelyén mutatták be május 18-án Nagy Mihály Zoltán és Olti Ágoston fiatal történészek Érdekképviselet vagy pártpolitika? Iratok a Magyar Népi Szövetség történetéhez 1944–1953 /Pro Print Kiadó, Csíkszereda/ című munkájukat. Egyed Ákos EME-elnök rámutatott, annak idején a Magyar Népi Szövetség (MNSZ) érezhetően alakította a romániai magyar közvéleményt. Kezdetben az MNSZ reményeket fűzött a kiépülő új hatalomhoz, tárgyalási pozíciót keresett a hazai magyarság számára, aztán következett a leépülés, a többségi ígéretek be nem tartása. A kötet célja a valóság megismerése. Kiderült, hogy helyi szinten az MNSZ determináltabb volt, mint az országos vezetés. Az 1990 utáni román történetírás megfeledkezett a magyar kisebbségről, amelyhez legfeljebb azt a sémát csatlakoztatja, hogy a kommunizmust a magyarok és a zsidók hozták be az országba, és ezt még „megspékelik” a magyar irredentizmus nyomaival. Vitatható, hogy az MNSZ keretében milyen mértékben valósultak meg a Moszkvából és Bukarestből diktált pártérdekek. /Ö. I. B. : Érdekképviseletünk múltjáról. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 20./ „A Magyar Népi Szövetség története rendkívül összetett. Ebbe a bonyolult belső életbe nyújtanak betekintést a most nyilvánosságra hozott iratok” – jelezte Lönhárt Tamás egyetemi adjunktus az Érdekképviselet vagy pártpolitika? című forráskötetről. – Az MNSZ történetéből nemrég szintén könyvet író Lönhárt elmondta: tagadhatatlan, hogy a szövetségnek az illúziók és elvárások, illetve az elért eredmények közötti mérlege negatív. Az MNSZ az évek során, 1953-ban bekövetkezett megszűnéséig a Román Munkáspárt magyar tagozatává, azaz a kommunista hatalom magyar hivatalos szervévé vált. Olti Ágoston szavai szerint sokáig nem tudták, hogy az MNSZ iratanyaga egyáltalán megmaradt-e. „A véletlennek köszönhető, hogy ezek a források a birtokunkba kerültek, és arra törekedtünk, hogy a szervezet életét tükröző iratokat tegyük közzé” – mondta a Tismaneanu-jelentés összeállításában is tevékenykedő kutató. Nagy Mihály Zoltán elsősorban az EME-ének köszönte meg, hogy lehetővé tette a kutatást, és sajnálatát fejezte ki, hogy a mai „divat” a kutatóknak legfeljebb egy-másfél éves „projektek” keretében nyújt munkalehetőséget, holott „ennyi idő legfeljebb arra elegendő, hogy a kutató feltérképezze a keresett iratokat őrző levéltárakat és gyűjteményeket”. Elhangzott: az erdélyi magyar kutatók munkáit román nyelven is ki kell adni. /Benkő Levente: Tisztító források. = Krónika (Kolozsvár), máj. 20./ Megjegyzés: Lönhárt Tamás említett könyve: Uniunea Populara Maghiara in perioada instaurarii regimului comunist in Romania, Argonaut, Kolozsvár, 2008.2009. június 1.Az RMDSZ számára fontos tanulni a múltból. Erre nyújt alkalmat Nagy Mihály Zoltán és Olti Ágoston összeállította gyűjtemény a Magyar Népi Szövetség 1944 és 1953 közötti történetéből. Valószínűleg célzatosan a mához szóló címet adtak a kötetnek: Érdekképviselet vagy pártpolitika? Kántor Lajos hibának tartja a Szabédi László-életmű ismeretében, hogy Szabédi nevét a megjelent munka még személynévmutatójából is mellőzte. Szabédi Kurkó Gyárfásnak (az MNSZ akkori elnökének), Balogh Edgárnak és Jordáky Lajosnak (meg Püski Sándornak Budapestre) írt leveleiben világosan látta a széthúzást, továbbá a kommunista pártirányítást (RKP), a nemzeti önfeladás veszélyességét. /Kántor Lajos: Kolozsvári néző. 2009. június (1). = Szabadság (Kolozsvár), jún. 1./ Nagy Mihály Zoltán, Olti Ágoston: Érdekképviselet vagy pártpolitika? Iratok a Magyar Népi Szövetség történetéhez 1944-1953./Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 2009/2009. december 30.Nagy Mihály Zoltán, Olti Ágoston Érdekképviselet vagy pártpolitika? Iratok a Magyar Népi Szövetség történetéhez /Pro-Print, Csíkszereda, 2009/ című könyvéből vett egyik követi jelentést idézte a lap. Az 1949. november 12-én kelt bizalmas követi jelentés beszámolt arról, hogy Kolozsváron nagy feltűnést keltő letartóztatások történtek. Letartóztatták a következőket: Méliusz-Nelovankovics József, a Magyar Nemzeti Színház rendezője, Kurkó Gyárfás, az MNSZ intézőbizottságának tagja, országgyűlési képviselő, Balogh Edgár, a Bolyai Egyetem rektora, országgyűlési képviselő, Szász Pál, az EMGE volt elnöke, továbbá Bikfalvi és Kálmán egyetemi tanárok. Kurkó Gyárfás 1947 végéig az MNSZ elnöke volt, leváltása után a szervezet titkárságának tagja maradt, az 1948 decemberi intézőbizottsági ülésen azonban már csak a százas intézőbizottságba választották be. Az erdélyi magyarság szemében ő a legnépszerűbb politikus. Általában tisztakezű, becsületes embernek ismerték. Önéletrajzi regénye, a „Nehéz kenyér”, melyet az Állami Könyvkiadó adott ki, általában jó kritikát kapott. /Széll Jenő követ jelentése Kállai Gyula külügyminiszternek. = Krónika (Kolozsvár), dec. 30./2010. július 7.Illúzió az erdélyi magyarságértA Magyar Népi Szövetségről (MNSZ), a romániai magyarság történelméről, a baloldali ideológia megítéléseiről, illetve a Romániában kiépülő kommunista rendszerről tudhattunk meg többet a tegnapelőtti könyvbemutatón. Tucatnyi ember gyűlt össze a Partiumi Keresztény Egyetem Bartók-termében, ahol Nagy Mihály Zoltán, a Román Állami Levéltár főigazgató-helyettese és Olti Ágoston történész Érdekképviselet vagy pártpolitika? Iratok a Magyar Népi Szövetség történetéhez 1944-1953 című könyve került ismertetésre. A bemutatót Demeter Szilárd, a PKE tanára kezdte el, aki köszöntötte a könyv egyik szerzőjét, Nagy Mihály Zoltánt, illetve Sárándi Tamást, a Szatmárnémeti Megyei Múzeum kutatóját, majd beszélt arról a „történelmi vakfoltról”, amelyet a könyv kiemel a mélyből, és felelevenít az olvasó számára. Ezután Sárándi tartott tartalmas bemutatót a könyvről, amely egyben egy dokumentumgyűjtemény is. Beszélt a Román Kommunista Párt politikájáról, amely mindent megtett azért, hogy a rendszert jó színben tüntessék fel. Ezért a rendszer ellen harcolókat negatív, a mellette tartókat pedig pozitív részlehajlással minősítették, majd pedig szerepvállalásukat hasonló módon dokumentálták. Ezeket a dokumentumokat így nem lehet önmagukban szemlélve hiteles információforrásoknak tekinteni, csakis egy eseménysorban elhelyezve őket. „A dokumentum mint forrás önmagáért beszél” – magyarázta a kutató azt a történészek között közkedvelt – és egyben szakszerűtlen – felfogást, amely számtalan eseménynek a torzított ismertetéséért felelős. Az objektív, forráshiteles történetírásra ma már lehetőség van, de nem volt ez mindig így, mert az elmúlt rendszer történetírói szinte kivétel nélkül különböző érdekcsoportoknak a tagjai voltak. Ezután Nagy Mihály Zoltán beszélt művéről, illetve a könyv témájának problémájáról. Egyebek mellett elmondta, hogy ma sem túl népszerű célkeresztbe helyezni az erdélyi magyar „kommunistabarát” érdekképviseletet, jelesül az MNSZ-t, sokkal kellemesebb volna a második bécsi döntésről írni vagy az 56’-os forradalom mártírjaira emlékezni, de a történészeknek nem áll jogukban az eseményeket rangsorolni. „Ne úgy mutassunk be egy korszakot, hogy minden esetben csak az derüljön ki, hogy az erdélyi magyarságot mindig csak verték. Mutassuk meg azt is, hogy mit tettek vagy nem tettek meg a magyarjaink, esetleg miként ártottak saját közösségüknek” – mondta. Ezután a párizsi békeszerződés utáni idők egyedüli romániai magyar politikai képviseletéről, az MNSZ-ről beszélt, amely bár a magyarság érdekeinek védelmére szegődött, a kommunista párt árnyékában mozgott, később fel is szívódott benne, ezért több szempontú és előjelű a megítélése. „Érdekképviseletről csak akkor beszélhetünk, ha az adott szerv intézményt épít és intézményt véd” – folytatta. Ezt az intézményrendszert tálalja a könyv, illetve azt, miképp próbálta meg az MNSZ ezeket az érdekeket védeni, illetve miképp nem. Ezért is a cím, amely az MNSZ szerepvállalására utal, amely részben pártpolitika, részben pedig érdekképviselet volt. Nagy leszögezte: fontos kiemelni, hogy az akkori magyar vezetők hittek a román hatalommal való kiegyezésben, ami a magyar kisebbségi jogok érvényesítését illette. Abban is hittek, hogy a magyarság nemzetiségi problémáit a „közeli” Szovjetunió, nem pedig a „távoli” Nyugat oldhatja meg. Ez az illúzió részben annak volt köszönhető, hogy ez a generáció 1910 környékén született, és ez idő tájt még nem teljesedtek ki a kommunista eszmerendszer és a napi valóság közötti ellentmondások. A továbbiakban kitért arra is, hogy baloldalinak ítéltek meg ebben az időszakban sok olyan embert – például „a nép egyszerű fiát”, Márton Áron püspököt –, akiket ma semmiképp nem minősítenénk azoknak, mert ma már más a baloldal megítélése, amely időről-időre változott. Ahhoz, hogy ezt a hatalmas dilemmát feloldjuk, mindenképp történelmi kontextusba kell helyeznünk az eseményeket. A bemutató végén az érdeklődők kérdéseket tettek fel a mű szerzőjének, majd megvásárolhatták a könyvet. Balla Sándor. Reggeli Újság (Nagyvárad) 2010. október 7.Illúzió az erdélyi magyarságértA Magyar Népi Szövetségről (MNSZ), a romániai magyarság történelméről, a baloldali ideológia megítéléseiről, illetve a Romániában kiépülő kommunista rendszerről tudhattunk meg többet a tegnapelőtti könyvbemutatón. Tucatnyi ember gyűlt össze a Partiumi Keresztény Egyetem Bartók-termében, ahol Nagy Mihály Zoltán, a Román Állami Levéltár főigazgató-helyettese és Olti Ágoston történész Érdekképviselet vagy pártpolitika? Iratok a Magyar Népi Szövetség történetéhez 1944-1953 című könyve került ismertetésre. A bemutatót Demeter Szilárd, a PKE tanára kezdte el, aki köszöntötte a könyv egyik szerzőjét, Nagy Mihály Zoltánt, illetve Sárándi Tamást, a Szatmárnémeti Megyei Múzeum kutatóját, majd beszélt arról a „történelmi vakfoltról”, amelyet a könyv kiemel a mélyből, és felelevenít az olvasó számára. Ezután Sárándi tartott tartalmas bemutatót a könyvről, amely egyben egy dokumentumgyűjtemény is. Beszélt a Román Kommunista Párt politikájáról, amely mindent megtett azért, hogy a rendszert jó színben tüntessék fel. Ezért a rendszer ellen harcolókat negatív, a mellette tartókat pedig pozitív részlehajlással minősítették, majd pedig szerepvállalásukat hasonló módon dokumentálták. Ezeket a dokumentumokat így nem lehet önmagukban szemlélve hiteles információforrásoknak tekinteni, csakis egy eseménysorban elhelyezve őket. „A dokumentum mint forrás önmagáért beszél” – magyarázta a kutató azt a történészek között közkedvelt – és egyben szakszerűtlen – felfogást, amely számtalan eseménynek a torzított ismertetéséért felelős. Az objektív, forráshiteles történetírásra ma már lehetőség van, de nem volt ez mindig így, mert az elmúlt rendszer történetírói szinte kivétel nélkül különböző érdekcsoportoknak a tagjai voltak. Ezután Nagy Mihály Zoltán beszélt művéről, illetve a könyv témájának problémájáról. Egyebek mellett elmondta, hogy ma sem túl népszerű célkeresztbe helyezni az erdélyi magyar „kommunistabarát” érdekképviseletet, jelesül az MNSZ-t, sokkal kellemesebb volna a második bécsi döntésről írni vagy az 56’-os forradalom mártírjaira emlékezni, de a történészeknek nem áll jogukban az eseményeket rangsorolni. „Ne úgy mutassunk be egy korszakot, hogy minden esetben csak az derüljön ki, hogy az erdélyi magyarságot mindig csak verték. Mutassuk meg azt is, hogy mit tettek vagy nem tettek meg a magyarjaink, esetleg miként ártottak saját közösségüknek” – mondta. Ezután a párizsi békeszerződés utáni idők egyedüli romániai magyar politikai képviseletéről, az MNSZ-ről beszélt, amely bár a magyarság érdekeinek védelmére szegődött, a kommunista párt árnyékában mozgott, később fel is szívódott benne, ezért több szempontú és előjelű a megítélése. „Érdekképviseletről csak akkor beszélhetünk, ha az adott szerv intézményt épít és intézményt véd” – folytatta. Ezt az intézményrendszert tálalja a könyv, illetve azt, miképp próbálta meg az MNSZ ezeket az érdekeket védeni, illetve miképp nem. Ezért is a cím, amely az MNSZ szerepvállalására utal, amely részben pártpolitika, részben pedig érdekképviselet volt. Nagy leszögezte: fontos kiemelni, hogy az akkori magyar vezetők hittek a román hatalommal való kiegyezésben, ami a magyar kisebbségi jogok érvényesítését illette. Abban is hittek, hogy a magyarság nemzetiségi problémáit a „közeli” Szovjetunió, nem pedig a „távoli” Nyugat oldhatja meg. Ez az illúzió részben annak volt köszönhető, hogy ez a generáció 1910 környékén született, és ez idő tájt még nem teljesedtek ki a kommunista eszmerendszer és a napi valóság közötti ellentmondások. A továbbiakban kitért arra is, hogy baloldalinak ítéltek meg ebben az időszakban sok olyan embert – például „a nép egyszerű fiát”, Márton Áron püspököt –, akiket ma semmiképp nem minősítenénk azoknak, mert ma már más a baloldal megítélése, amely időről-időre változott. Ahhoz, hogy ezt a hatalmas dilemmát feloldjuk, mindenképp történelmi kontextusba kell helyeznünk az eseményeket. A bemutató végén az érdeklődők kérdéseket tettek fel a mű szerzőjének, majd megvásárolhatták a könyvet. Balla Sándor, Reggeli Újság (Nagyvárad) 2010. december 7.Közelmúltunk történelmeKét új kiadvány látott napvilágot a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadónál, amelyek az erdélyi magyarság közelmúltját dolgozzák fel történelmi szempontból. Az „Aranykorszak? A Ceauşescu-rendszer magyarságpolitikája 1965–1974” /Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2011/ című kötet szerzője Novák Csaba Zoltán, az Érdekképviselet vagy pártpolitika? Iratok a Magyar Népi Szövetség történetéhez 1944–1953 /Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2009/ című munkát pedig Nagy Mihály Zoltán és Olti Ágoston jegyzi. A két kiadvány a Források a Romániai Magyarság Történelméhez sorozatban jelent meg, melyben a korábban nagy visszhangot kiváltó Máthé János-könyv, a Magyarhermány kronológiája is megjelent. „A határon túli magyarság kutatásában három fő nézőpont létezik. Az egyik a szenvedéstörténeti megközelítés, amely a határon túli magyar közösségek mártír jellegére és sérelmeire fekteti a hangsúlyt. Az úgynevezett konfliktuskezelő nézőpont szerint a térség népei túl keveset tudnak egymásról és a felülről gerjesztett konfliktusok nehezítik meg az etnikumok együttélését. A harmadik típusú szemlélet a különböző (kisebbségi) közösségek változó hatások nyomán történő, minduntalan fel- és megújuló építkezéseként tekint a határon túli magyar közösségek történetére” – véli Novák Csaba Zoltán, az Aranykorszak? szerzője. Szerinte a 1965– 1974 közötti korszak a maga változó bel- és külpolitikai kihívásaival számos új helyzetet teremtett a romániai magyarság számára. A párt és a nemzeti kisebbségek közötti kapcsolat az említett időszakban többször is átértékelődött. Az Érdekképviselet vagy pártpolitika? című kiadványban a Magyar Népi Szövegség történetét vázolja fel a megalakulástól az 1953-as „önfeloszlatásig”. „A második világháborút követően az erdélyi magyarság politikai életének megszervezését egyrészt a térségben kizárólagos nagyhatalmi szerepet kivívó Szovjetunió érdekei határozták meg, másrészt az, hogy a kommunista segédlettel megalakított Magyar Népi Szövetség és annak vezetői az ország, a többségi pártvezetés magyarságpolitikáján belül mennyire tudtak érvényt szerezni saját kisebbségpolitikai elképzeléseiknek” – fejti ki Nagy Mihály Zoltán. Holnap 18 órától a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár olvasótermében mutatják be a két kiadványt. A szerzőkkel Bíró Béla egyetemi tanár és Boér Hunor könyvtáros-muzeológus beszélget. Új Magyar Szó (Bukarest) 2010. december 8.Magyarságpolitikák a kommunizmus idejénKettős könyvbemutató lesz csütörtökön (december 9.) 18 órától a Csíki Székely Múzeumban. Ismertetik a Pro Print Könyvkiadónál megjelent, Nagy Mihály Zoltán és Olti Ágoston által összeállított kötetet, melynek címe Érdekképviselet vagy pártpolitika? Iratok a Magyar Népi Szövetség történetéhez 1944-1953., valamint a szintén ennél a kiadónál megjelent Novák Csaba Zoltán: Aranykorszak? – A Ceauşescu-rendszer magyarságpolitikája 1965–1974 című könyvet. A szerzőkkel Forró Albert és Orbán Zsolt beszélget. A két kötet a kommunizmus különböző korszakaiban folytatott stratégiákat ismerteti. Amint Nagy Mihály Zoltántól megtudtuk, 2006-ban előkerült a Magyar Népi Szövetség irattára, gyakorlatilag ez ösztönözte a szerzőket, hogy mélyebben átvizsgálják a politikai párt történetéről fennmaradt iratokat, és a legfontosabbakat nyilvánosságra hozzák. Továbbá nagyon sok iratot válogattak be magyarországi irattárakból (Magyar Országos Levéltár, Politika Történeti Intézet Levéltára stb.), amelyek inkább a Magyar Kommunista Párttal ápolt kapcsolatokról szólnak. Romániai megyei levéltárakban talált iratokat is beválogattak, valamint a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottság által hozzáférhetővé tett néhány dokumentummal foglalkoztak. Érdekes következtetésekre jutottak: „valójában 1945–1947 között a Magyar Népi Szövetség égisze alatt egyesek úgy gondolták, hogy megvalósulhat a romániai magyarság jogegyenlősége. Szövetséget is kötöttek a Román Kommunista Párttal, melyben egyenrangú félként tüntették fel őket. Sokan ekkor még abban bíztak, hogy sikerül megmenteni a magyar intézményrendszert, legyen szó kulturális vagy gazdasági rendszerről, de 1947-től a román belpolitikai és a nemzetközi helyzet megváltozása következtében megbomlott a szövetség. Ezután a magyar politikai szervezet keretében mind olyan személyek kerültek előtérbe, akik az előbb említett vagyonok államosításán dolgoztak, és már nem a magyar érdekképviselet volt a lényeg.” Mélyen tanulmányozták persze, a Román Kommunista Párt és nagyban az állam nemzetiségpolitikáját. Olyan személyekről is szó esik, akik a baloldali ideológia mentén próbálják védeni a magyar érdekeket. „Valójában az derül ki ezekből az iratokból, hogy bármilyen korszakról is legyen szó, akár baloldali, akár jobboldali pártok irányítottak, a nemzetiségi sérelmek szinte azonosak. Persze, a pártok is az államtól független nemzeti intézményrendszer kiépítésén szorgoskodnak. Nekem ez a legfontosabb tanulság” – összegzett Nagy Mihály Zoltán. Az Aranykorszakról szóló kötet esetében az előszóból idézünk: „A határon túli magyarság kutatásában három fő nézőpont létezik. Az egyik a szenvedéstörténeti megközelítés, amely a határon túli magyar közösségek mártír jellegére és sérelmeire fekteti a hangsúlyt. Az ún. konfliktuskezelő nézőpont szerint a térség népei túl keveset tudnak egymásról, és a felülről gerjesztett konfliktusok nehezítik meg az etnikumok együttélését. A harmadik típusú szemlélet a különböző (kisebbségi) közösségek változó hatások nyomán történő minduntalan fel- és megújuló építkezéseként tekint a határon túli magyar közösségek történetére. Magyarságpolitikán az RKP nemzetiségpolitikájának azt a szegmensét értjük, amely közvetlen vagy közvetett módon kihatással volt a romániai magyarság életére. A magyarságpolitika szerves része volt a párt nemzetiségpolitikájának, ugyanakkor több partikuláris elemet is tartalmazott. Megnyilvánulásainak intenzitását az adott kül- és belpolitikai helyzet befolyásolta, emelte az RKP politikájának fontos tényezőjévé vagy éppenséggel mellőzött kérdésévé. Elemzésünkben nem szándékoztunk megírni a romániai magyarság 1965–1974 közötti politika- és intézménytörténetét vagy épp sérelemkatalógusát. Ez, a tematikus, mikrotörténeti kutatások jelenlegi mozaikszerű állapotából kiindulva egyelőre nem is lehetséges. Elsődleges szempontunk az volt, hogy a rendelkezésünkre álló források alapján felvázoljuk az RKP magyarságpolitikájának alakulását, változásait, ok-okozati összefüggéseit, kihatásait a romániai magyarság társadalmi, politikai, gazdasági és kulturális életére. Pontosabban, az érdekelt, hogy milyen külső és belső tényezők alakították a pártnak a kisebbségekhez való viszonyulását, milyen reakciókat, viszonyulásokat váltott ki ez az érintett közösségekben, és ezen változó ideológiai, politikai hatások közepette, a mindenkori kisebbségi elit hogyan, milyen stratégiákkal próbált meg-, illetve újjászerveződni, megfelelni az újabb és újabb feladatoknak.” A szerzőkről: Nagy Mihály Zoltán 1999-ben szerzett oklevelet a Pécsi Tudományegyetemen. Ugyanott az „Európa és a magyarság a 18–20. században” Újkori és Modernkori Történeti Program doktorandusa. 2000-től az Erdélyi Múzeum-Egyesület Kutatóintézetének tudományos munkatársa, 2008-tól a romániai Vallásügyi Államtitkárság magyar szakreferense, 2010-től a Román Nemzeti Levéltár főigazgató-helyettese. Kutatási területe a romániai magyar nemzeti közösség második világháború utáni társadalmi, politikai integrációja, valamint a magyar történelmi egyházak és a román állam viszonya. Vincze Gáborral közös kötete: Autonomisták és centralisták. Észak-Erdély a két román bevonulás között (1944. szeptember – 1945. március). EME – Pro-Print, Kolozsvár-Csíkszereda, 2003. Olti Ágoston 2003-ban végzett a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelem szakán. 2004-től a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Új- és Jelenkori Egyetemes Történelem doktori programjának doktorandusa. 2007-től EU és nemzetközi kapcsolatok tanácsadó. Kutatási területe a második világháború utáni romániai politikai rendszer kialakulása, társadalom- és politikatörténete, valamint a baloldali mozgalmak, életpályák a kisebbségek körében. Novák Csaba Zoltán 1975-ben születetett Nyárádszeredában. 2002-ben történelem szakos oklevelet szerzett, majd 2002-2003 között mesteri képzésen vett részt a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. 2004-től doktori tanulmányokat folytat a Román Akadémia Nicolae Iorga Történettudományi Intézetében Bukarestben. Jelenleg a Román Akadémia Gheorghe Şincai Társadalomtudományi Kutatóintézet munkatársa Marosvásárhelyen, 2007-től pedig tanár a BBTE jelenkortörténet és nemzetközi kapcsolatok tanszékén. Kutatási területe: nemzetiségpolitika Romániában a 20. sz. második felében, román-magyar kapcsolatok, Kelet-Európa története, baloldaliság, rendszerváltás 1989. Szőcs Lóránt, Székelyhon.ro 2012. augusztus folyamánDaczó Katalin beszélgetése Ferenczné Kurkó VeronikávalKurkó Gyárfás, a magányos magánember Politikai pályafutása csúcsán „a nép fiának” nevezték, ünneplőbe öltözött emberek, diadalkapuk vártá, amerre járt, de erre a Kurkó Gyárfásra, a közismert politikusra[1] saját lánya, a Brassóban élő Ferenczné Kurkó Veronika nem emlékszik. Az ő emlékeiben egy visszahúzódó, meggyötört, magába forduló férfi maradt meg, akivel felnőttként találkozott. Kurkó Veronikával kétszer is beszélgettem, először 1998, másodszor 2012 tavaszán. Az alábbiakban ezekből a beszélgetésekből olvashatnak részleteket. -Kevés a személyes emlékem, mert négyéves voltam 1949-ben, amikor őt elvitték és 19 éves 1964-ben, amikor hazajött – mesélte Ferencz Nagy Veronika. – A szüleim Brassóban ismerkedtek meg. Édesapám a szászrégeni inasévei után itt, Brassóban akart műhelyt nyitani. A domokosi nagymamám épp a brassói nagyszüleimhez küldte apámat, hogy szerezzenek neki kvártélyt, s így ismerte meg édesanyámat, Kató Emmát. 1932-ben összeházasodtak. Együtt építették a Fehér utca 16. szám alatti házat (ma az egyik fiam lakik benne), s édesapám műhelyt nyitott a Hosszú utcában. Én ’45 januárjában születtem és márciusban költöztünk fel Kolozsvárra. Aztán ’50-ben visszahoztak engem Brassóba a nagyszüleim. Édesanyám ’54-ben jött Kolozsvárról haza. Anyu addig nem dolgozott, de amikor aput elvitték, munkába állt. -Az édesanyja politizált? -Benne volt a női szövetségben, én már nem tudom, hogy hívták annak idején. Segítettek gyermekeket, előadásokat szerveztek. Később, Kolozsváron a Romániai Demokrata Nők Országos Szövetségének volt a tagja. Miután édesapámat elvitték, nem foglalkozott politikával. -Emlékszik az édesapja letartóztatására? -1949. november 3-án, állítólag este, mert már le voltunk feküdve, úgy mesélte anyu: kopogtak az ajtón, bejöttek, házkutatást tartottak, elvették a pisztolyát – persze arra volt engedélye –, mást nem kaptak. Azt mondták, menjen velük három napra Bukarestbe. A három napból lett tizenöt év, úgy elvitték. Nekem azt kellett mondja édesanyám, hogy iskolában van. Ugyanakkor többeket letartóztattak, Balog Edgár, Márton Áron, Méliusz József, Csőgör Lajos is akkoriban volt elvíve, de a család nem szabadott mondja, mi történt velük. Csak miután iskolába kezdtem járni, mondta meg édesanyám, hogy be van zárva. Amúgy is tartottuk a kapcsolatot a Balogh Edgár családjával, és ott is tudták a gyerekek, hogy mi a valós helyzet... Sokat sírtam kicsi koromban, hiányzott nagyon édesapám. Édesanyám mesélte, hogy mennyire szeretett, és mennyire akart gyereket, s aztán nem sok öröme telt benne... A dolgot nehezítette, hogy katonai törvényszék ítélte el, ezért édesanyámmal megfizettették a perköltséget, de őt nem hívták a tárgyalásra, és titkos volt az aktaszám. A húga sokat járt érdeklődni, hogy hátha valamit megtud, de hiába. Aztán ’54-ben küldött egy levelezőlapot, kérte anyut, hogy küldjön meleg ruhát. Édesanyám küldött. -Tudták látogatni? -Nem, nem tudtunk semmit róla. -Tizenöt évig nem tudtak semmit róla? -Csak ’64-ben jött Kolozsvárról a távirat, hogy menjünk érte, mert Balogh Edgáréknál van; őket kapta meg Kolozsváron, mikor megérkezett. Szamosújvárról szabadult. Korábban azt hallottuk, hogy Codleán van, s elmentünk mi is Codleára, de hát ott nem volt... Ő sem tudott rólunk, nem tudta, hogy nem vagyunk Kolozsváron. Hazahoztuk onnan, de meg volt lepődve, amikor engem meglátott, mert amikor utoljára látott, még kicsike voltam. Így akárhova mentem, mindenhol a nyomomban volt. Én magáztam. Erre azt mondta, tudod mit? Folytassuk ott, ahol abbahagytuk. Mondom, mire tetszik célozni? Azt mondja, hogy amikor elvittek, akkor tegeztél, tegezzél ezután is. Egy kicsit nehezemre esett az első időben, de aztán megszoktam. -Biztosan nehéz volt egy apa-leány kapcsolatot kialakítani... -Egy kicsit nehéz annyi évi hiány után... -Mennyire sikerült lelkileg közel kerülni hozzá? Mennyire nyílt meg? -Nem mertünk kérdezni soha semmit, mert az elején kérdezett valamit édesanyám, s akkor nagyon kikelt. Ideges lett. Úgy gondoltuk, hogy jobb ha hagyjuk, nem kérdezünk semmit, nem kavarjuk fel az emlékeket. -Elég zaklatott idegállapotban került haza, ugye? -Nagyon zaklatottan került haza, nem tudott beleilleszkedni az akkori időbe, szokásokba. -Mikor kezdődtek az idegproblémái? -Úgy különben nem mutatkozott rajta semmilyen ideg-dolog, ha nem említettük az eltöltött éveket. -Milyen volt a viszonya Márton Áronnal? -Rokonok voltak Márton Áronnal, unokatestvérek. Annyit tudok, hogy a börtönben egyszer Márton Áron beteg volt, és édesapám a napi ebédadagját neki adta, hogy egy kicsit jöjjön helyre. Aztán mikor Márton Áron hazajött, küldött nekem pénzt, s azt mondta, hogy azért mert az ebédjét egyszer nekiadta. -Később kapcsolatban maradt Márton Áronnal, vagy más rabtársaival? -Nem emlékszem, hogy kapcsolatban lettek volna. Mikor a többiek hazajöttek, – jóval édesapám előtt – azokkal édesanyám tartotta a kapcsolatot. Balogh Edgárékkal sokáig leveleztünk is, jártam náluk Kolozsváron vakációban. Méliuszéknál is jártunk egyszer Bukarestben, meghívtak, de édesapám egyikükkel sem találkozott miután hazakerült. Írni sem írt azután. -Mivel töltötte a napjait? -Egy ideig dolgozott, 1965-ben a brassói posztógyárban kapott állást mint karbantartó lakatos, és ott dolgozott 1972-ig, nyugdíjazásáig, de olyan kevés nyugdíjat kapott, hogy abból nem tudtak megélni. Aztán az Írószövetség elismerte tagjának, és onnan kapott két évig nyugdíjat, aztán sok utánajárás után elismerték, hogy illegális harcos, s aztán ilyen nyugdíjat kapott. Az utolsó években otthon ült, újságot olvasott, járkált a városban, elment a Pojánába gyalog, nem volt más tevékenysége. Azt hiszem, hogy egyszer járt Csíkban is, de olyan magába zárkózott lett, nem nagyon érdekelte semmi. S aztán mi sem erőltettük. Gyomorrákban halt meg 1983-ban. -Mikor járt utoljára Csíkszentdomokoson Kurkó Gyárfás? -Azt hiszen Szentdomokoson ’72-ben volt utoljára, mikor meghalt az édesanyja. -Testvéreivel mennyire tartotta a kapcsolatot? -Volt egy húga és egy öccse, akik Brassóban laktak, azok néha eljöttek, de ő nem ment hozzájuk. -Volt egy paptestvére is Olaszországban, Alajos. Vele milyen volt a viszony? -Ő írogatott levelet, én válaszoltam, de azt hiszem, csak egyszer találkoztak itt Brassóban. -Sokan úgy tartják, hogy még a paptestvére sem akart vele szóbaállni, mert kommunista lett... -Valóban, eleinte nem akart tudni róla Alajos. -Önnek személy szerint volt hátránya abból, hogy Kurkó Gyárfás volt az édesapja? -Hátrányom az volt, hogy nem tudtam leérettségizni. Én ’62-ben végeztem, amikor ő még börtönben volt. Édesanyámnak sokan tanácsolták, hogy váljon el, hogy tudjak az iskolával előrehaladni, de édesanyám nemet mondott, és én is. -Itt, Brassóban mennyire él Kurkó Gyárfás emléke? -Semennyire. Például a születésének száz éves évfordulójakor, 2009-ben, a Brassói Lapok sem emlékezett meg róla. A temetőbe ezelőtt vagy tíz évvel bekenték a sírkövét kátránnyal, annyira, hogy nem lehetett látni, hogy mit ír, aztán nagybátyám még élt, lement, lepucolta úgy, ahogy tudta, hogy lehessen elolvasni a nevét. [1]Kurkó Gyárfás (1909-1983), lakatos, politikus. Pályáját a Magyar Dolgozók Országos Szövetségében kezdte, 1934-től-szervezet átszervezéséig -a MADOSZ elnöke, majd a Magyar Népi Szövetség elnöke (1944-1947). Az MNSZ-en belül fokozatosan „radikalizálódott”, felismerte, hogy a nemzetiségi jogok biztosítását össze kell kapcsolni az államtól független magyar intézményrendszer fenntartásával. Emiatt szembekerült a Kommunisták Romániai Pártja magyarságpolitikai elképzeléseivel, 1947-ben megfosztották elnöki tisztségétől, majd az 1949 őszi letartóztatása után 1951-ben Márton Áronnal együtt ítélték el, mint „magyar irredentát”. Az 1964-es általános amnesztiával szabadult. (Nagy Mihály Zoltán-Olti Ágoston: Érdekképviselet vagy pártpolitika? című kötete alapján -A szerk.) Székelyföld 2014. június 17.Magyarként Bukarestben, tabu vagy lehetőség?A román fővárost próbálja közelebb hozni a magyar közösséghez a Romániai Magyar Közgazdász Társaság (RMKT) bukaresti szervezete. Nagy-Bege Zoltán a társaság elnöke a nemrégiben szervezett „Magyarként Bukarestben, tabu vagy lehetőség” című konferencia kapcsán rámutatott: várnak minden vállalkozót, karrierépítőt és egyetemistát, aki csatlakozni szeretne a másfél éve megalakult magyar közgazdász közösséghez. Hozzátette: a rendezvény célja volt eloszlatni a Bukarestet körülölelő tévhiteket magyar sikertörténetek bemutatásával. Az egész napos konferencián több mint 90 érdeklődő vett részt, két harmaduk Bukaresten kívülről, köztük Vajdaságból érkezett. Az RMKT elnöke, Nagy-Bege Zoltán szerint az előadók megtalálása volt a legegyszerűbb folyamat, hiszen magyar ajkú szakemberből és vállalkozóból nincs hiány a fővárosban. „Az ő példájuk által szeretnénk biztatni és bevonzani a résztvevőket a bukaresti lehetőségekbe”, mutatott rá az elnök. A konferencián a fővárosi életről szerzett tapasztalatokról beszéltek a házigazda Kósa András a Balassi Intézet igazgatója mellett, Diósi László az OTP Románia-, Pándi Tibor a Citi Bank Románia- és Daradics Kinga a MOL Románia vezérigazgatói. A moderátor Vincze Lóránt, EU Parlamenti Tanácsos volt. A lapunknak beszámoló Duda Tihamér, az RMKT ifjúsági frakciójának elnöke szerint a felszólalók egyetértettek azzal, hogy Bukarest színes, multikulturális várossá nőtte ki magát, ahol az ország többi részén nem látott lehetőségek fogadják az embert, nem csak gazdasági de oktatási és kulturális szempontból is. A fővárosi magyar rendezvényen a bankok és kommunikációs cégek kapcsolatáról és az ebben rejlő lehetőségekről beszélt Nagy Ágnes a Román Nemzeti Bank vezetőtanácsának tagja, Szávúj József az iNes tulajdonosa, Csenteri Levente a Combridge vezérigazgatója és Pál Rozália a Garanti Bank Gazdasági igazgatója. A záró rész gyakorlati útmutató volt az uniós pénzforrásokhoz és pályázatokhoz, melyre meghívottak Dezső Péter a Goodwill Consulting igazgatója, Olti Ágoston az OTP Consulting ügyvezető igazgatója, Rácz Attila az AAM Consulting eladási igazgatója voltak, Gyerkó László a versenytanács képviselőjének moderálásában. A bukaresti rendezvény borkóstolóval egybekötött vacsorával zárult, ahol lehetőség nyílt kapcsolatépítésre is. A szervezők szerint a kapuk kezdenek megnyílni a Kárpátmedencén innen és túli romániai magyarok között. „Magyarként Bukarestben élni nem tabu, hanem lehetőség!”- összegzett az RMKT elnöke Nagy-Bege Zoltán Kovács Zsolt. maszol.ro 2015. január 13.Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (január 7-13.)A diktatúra természete” – Stefano Bottoni és Tompa Andrea dialógusa a Magyar Narancsban Megszólalt a héten a Magyar Narancs idei 1-2. (összevont) számában Stefano Bottoni, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa és a közelmúltban megjelent, A várva várt Nyugat–Kelet-Európa története 1944-től napjainkig című könyve apropóján elbeszélget az íróként, színikritikusként, illetve a Babeş-Bolyai Tudományegyetem vendégtanáraként is jól ismert Tompa Andreával Románia és a romániai magyarság közelmúltjáról. Az interjúban szó esik a Securitatéról, az állambiztonsági levéltári források feltárásáról, megfigyeltekről és megfigyelőkről, meg arról, hogy miért tart előrébb Románia a közelmúlt feldolgozásában, mint Magyarország. Bottoni – egyebek mellett – másban is rendet vág. Arról is beszél például, hogy Bukarestnek sikerült Budapestet leiskoláznia más téren is: míg a kommunista rendszer törvénytelenségei miatt a román állam, késve ugyan, de erkölcsi és anyagi jóvátételt is szolgáltatott, addig „Magyarországon ezzel szemben a korábbi illegális tulajdonszerzést szentesítették, ami nagyon rossz üzenet a társadalomnak”, de az állami bocsánatkérés is elmaradt a múlt bűnei miatt. Oplatka András történész-akadémikus, egyetemi tanár és az újságírók között is a legkiválóbbak egyike, akinél jobban nagyon kevesek ismerik a magyar história nagy reformkorait, legyen szó a Széchenyi István nevével fémjelzett XIX. századiról vagy éppen XX. századvégi rendszerváltó újratervezés időszakáról, a nemrég kiadott, Németh Miklósról írt könyvében, a rendszerváltás előtti utolsó miniszterelnök többször is kitér a negyedszázaddal ezelőtti, a magyarországi békés átmenetet lehetővé tevő ún. kerekasztal tárgyalásoknak az általa el nem évülő bűnnek tartott, két súlyos mulasztására. Az egyik szerinte az volt, hogy a politikai egyezkedés kerekasztala mellett nem jött létre még egy, a gazdasági kérdésekkel foglalkozó intézményes párbeszéd fórum. A másik, jelentőségében az előbbinél nem kisebb mértékű és huszonöt év alakulását is károsan befolyásoló „ősbűn” pedig az volt, hogy elmaradt a pártállam állambiztonsági szerveinek működésével való őszinte szembenézés esélyét megadható irattári források szakmai alapon történő megőrzése és védelme. Ezért nem kerülhetett sor sem a diktatúra igazi természetrajzának megismerésére, sem pedig a felelősök erkölcsi elmarasztalására. Nem történt meg ’90-ben és azt követően a belügyi levéltárak titkainak feltárása, az üldözöttek, így a megfigyeltek többsége számára a morális jóvátétel talán már soha sem következhet be, hiszen a dokumentumok jelentős részének a sorsa máig ismeretlen. Németh Miklós könyvében nem kerüli meg annak tisztázását sem, hogy a belbiztonsági iratok sorsának alakulásában, kormányfőként az övé volt akkoriban a legnagyobb felelősség és ő ennek tudatában is volt. Részletekre kiterjedően beszámol azokról a beszélgetéseiről, melyeket utódjával, Antall Józseffel folytatott azért, hogy a kormányzása utolsó hónapjaiban már bizonyíthatóan megdézsmált állambiztonsági iratok ne fertőzzék meg majd a jövőben az újonnan alakuló politikai rendszer működését. Elmondja, még az első szabadon történt választások előtt három javaslattal is élt ezügyben, az akkor már biztos következő miniszterelnöknek számító Antall felé: „Elsőként azt, hogy mivel a meglévő, nálunk megmaradt anyag immár nem teljes, részben hamísított is, és így manipulációra alkalmas, ha az ellenzéki pártok egyetértenek, akkor bezúzatom az egész anyagot, és hajlandó vagyok beterjeszteni egy törvényt, ami két paragrafusból fog állni: elrendeli a megsemmisítést, és börtönnel és teljes vagyonelkobzással fenyeget mindenkit, aki ezek után egy másolattal zsaroló szándékkal áll elő. Második javaslat: zároljuk az anyagot 99 évre, hogy ezen a téren semmi ne zavarja a következő kormányok munkáját. A harmadik javaslat pedig, és én ezt pártoltam: késedelem nélkül hozzunk mindent nyilvánosságra. Antall egyik javaslattal sem értett egyet. Úgy vélte, roppantul felkavarná a magyar társadalmat, ha most azonnal minden napfényre kerülne; ez káoszt okozna, mindenki ezzel foglalkozna, nem szabad megengedni, hogy ez terhelje a választási kampányt. A hosszú távra célzó megoldás pedig Antallnak nagy ívű történelmi előadásra adott alkalmat, azt fejtegette ugyanis, hogy még a késői leszármazottak számára is milyen megszégyenülést jelentett, hogy kiderült, egyes őseik Metternich vagy Bach rendőri rendszerében besúgóként működtek. Mivel azonban – mondta Antall – én a papírok megőrzésért vállalom a felelősséget, legyen ez az újonnan választott parlament feladata, döntse el az, hogy a kérdést hogyan kívánja megoldani.” Olvasva mindezt az egyetlen hiteles szemtanú vallomásában és annak fényében, hogy negyedszázaddal a rendszerváltás után a napnál is világosabbnak látszik: az eltérő színű magyar kormányok (nevezzük csak meg őket: az Antall-, a Boross-, a Horn-, a Medgyessy-, a két Gyurcsány-és Bajnai-, illetve a most harmadszorra regnáló Orbán-kabinetek ) béna és kivitelezhetetlen kísérleteket, meg az utókor jogos megvetését kiváltó álságos öszvérmegoldásokat leszámítva, soha nem gondolták egy pillanatig sem komolyan a történelmi igazságtételt. Következetesen elszabotálták és ma is elszabotálják a közelmúlttal való szembenézés sine qua non-ját, a titkosszolgálati forrásanyagok a hozzáférhetőségét. A magyarországi politikai elitnek a pártállam idején keletkezett iratok sorsa alakításában játszott, huszonöt esztendős múltra visszatekintő és ma is megmutatkozó dicstelen maszatolása indokolja és egyben erősíti Stefano Bottoninak, a Bologna, Budapest és Bukarest levéltárai között ingázó, családjával és munkahelyével tizenkét esztendeje a magyar fővároshoz kötődő, magyar-olasz vegyes családból származó, avatott akadémiai kutatónak a mostani, a Magyar Narancsban kifejtett okfejtését arról, miért is maradt le, talán behozhatatlanul, a magyarországi történész szakma a romániai kollégáktól?! „Romániában nagyon fontos volt ez a 2006-os állami bocsánatkérés a múlt rendszerben elkövetett törvénytelenségek miatt – fogalmaz a doktori tézisét az egykor volt Magyar Autonóm Tartományból megíró historikus, majd hozzáteszi – Egyfajta erkölcsi jóvátétel volt, ami például Magyarországon egyszerűen elmaradt. Miközben a gyakorlati kutatói munkában nincs jelentős különbség a magyarországi és romániai múltfeldolgozás között, Romániában a nyilvános kibeszélésben nagyon erős a sajtó, a véleményformálók szerepe. Tegyük hozzá, húsz év késéssel, de elindult a javak visszaszolgáltatása is. Magyarországon ezzel szemben a korábbi illegális tulajdonszerzést szentesítették, ami nagyon rossz üzenet a társadalomnak. Románia sokáig lemaradt a visegrádi országok mögött a közelmúlt tudományos vizsgálatának terén, ma azonban a nemzetközi kutatói hálózatokban sokkal inkább jelen vannak a román történészek, többet publikálnak angolul. Létrejött az úgynevezett „bűnök intézete”, azaz a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet. Ez egy államilag komolyan dotált intézmény, többszintes kutatási profillal és igen aktív nyilvános tevékenységgel. Az oktatási anyagok összeállításának például erős társadalmi üzenete van. Magyarország ebben viszont gyerekcipőben jár. Mintha senki nem vállalná azt a hálátlan feladatot, hogy a mai fiataloknak elmagyarázza, milyen világban is éltek szüleik, nagyszüleik. De Romániában más az elit, a liberális értelmiség: nemcsak Nyugat-barát, hanem nyíltan antikommunista is.” Az elmaradt magyarhoni üldözöttek morális jóvátételét magunk is kárhoztatjuk Bottonival egyetértve, de ne feledkezzünk meg közben az általa felvetett másik kártalanításról sem, a javak visszaszolgáltatásának kérdésről, melyben egész más utat követett a rendszerváltás után a magyar és a román törvényhozás. Ahogyan képtelennek mutatkozott ’90 utáni, első demokratikus módon megválasztott parlament és kormány arra, hogy megnyugtató módon, a köz javára és a történelmi felelőssége tudatában rendezze az állambiztonsági iratok kérdést és így Antall József megtarthassa Németh Miklósnak tett ígéretét, ugyanúgy az akkori jogalkotók egy sebtében hozott szűkítő hatályú kárpótlási törvénnyel sokakat végérvényesen megfosztottak a jóvátétel esélyétől is. Jut eszünkbe: könnyekig meghatottan olvashattuk egy budapesti napilapban nemrég a történetét a Budapestről Erdélybe, Nagyenyed közelébe költözött Bánffy Farkasnak, aki mint „a ma már színromán Fugad egyetlen magyarja sziszifuszi küzdelmet vív a román állammal, hogy visszaszerezze a család birtokait.” Tegyük hozzá rögtön: neki szerencséje volt, mert legalább küzdhetett és küzdhet még, mert ősei jussát a Gheorghiu-Dej kommunistái orozták el, nem a Rákosi-félék. Mert, ha Fugad történetesen nem Fehér megyében lenne, hanem Fejér megyében, akkor nem lenne helye semmiféle küzdelemnek. És nem is készülhetett volna az amúgy igen rokonszenves erdélyi báróval az oly szívhez szóló interjú, benne megindító és hangulatkeltő sugallatokról, a hatóságokkal folytatott viaskodásokról, a romániai „a lélekromboló jogi procedúráról”, melyből a Magyar Nemzet olvasói leszűrhették: valóban égbekiáltó igazságtalanságok földje Románia, ahol a jogra fittyet hánynak, az egykori tulajdonosokat megfosztják az ősi jusstól. Közben aligha gondolkodnak el azon, hogy Pannóniában úgy alakították a „kőbe vésett” kárpótlási törvényt, hogy ha netán báró Bánffy Farkas ősi jussa valahol Ártánd és Hegyeshalom között lett volna, akkor az oknyomozó riport hőse aligha mondhatta volna el az interjúkészítőnek, köszöni, jól van. Mert miután a Zichy-birtok után a fugadi kastélyt is visszaszerezte, folytatja a viaskodást a hatóságokkal és közbe így reflektál: „Erdőtulajdonosnak lenni viszont jó, mert az erdő, a föld termel, amíg a kastély elvisz.” Meg vélhetően azon se meditálnak el, hogy a fugadi Bánffy Farkas ma összehasonlíthatatlanul kedvezőbb helyzetben van, mint Antal, a 13. Esterházy herceg. Bánffy Farkas ugyanis, nem kis küzdelem nyomán kastélyt, erdőt meg szántóföldet kapott vissza és még küzdhet a többi ellopott javakért, de Esterházy Antalnak ez soha nem adatik meg. Ő ráadásul még az egyedüli úgymond „kivételezett”, hiszen az egykor külföldre menekült vagy kitelepített, netán épp börtönbe zárt sorstársainál „jobban járt”: a Medgyessy-kormány „filantróp” gesztusaként, de mindmáig írásos szerződés nélkül 1, azaz egy db. lakrészt használhat ősei fényűző kastélyában és azzal vigasztalódhat, hogy reverenciával az épületegyüttes „fővédnökekének” titulálják. Meg az a kegy is megadatott neki, hogy már köszönthette az „ősök nevében” Orbán Viktor miniszterelnököt és „plebejus kormányának” tagjait egy, a fertődi kastélyban tartott kihelyezett ülésen. Mert amit a népi demokrácia kárpótlás nélkül kisajátított, az ma is kőbe van vésve Magyarhonban, ott a rendszerváltást követően a kommunisták jogfosztását törvényileg szentesítették. Ezt talán nem kellene figyelmen kívül hagyni a jó tollú zsurnalisztáknak meg a jól kinyilatkoztatni tudó, szálka-gerenda effektusról tudni nem akaró mindenkori politikus számonkérőknek. A közelmúlttal való szembenézés képességének és képtelenségének kérdése vezérgondolatként szövi át Stefano Bottoni és Tompa Andrea beszélgetését, a dialógusban pedig kitüntetett szerep jut, azoknak az ügynökkérdéssel azonosítható traumáknak melyeket az erdélyi magyar közösség nem tud feldolgozni. A „fájdalmas igazságok kimondása” Bottoninak, a „kívülről jöttnek”, aki a családtagok segítségével 2006-ban közzétette Szilágyi Domokos ügynökmúltjának alapdokumentumait, a jelentéseit, újabban pedig egy másik szimbolikus erdélyi írástudó, Mikó Imre ügynökmúltját tárta fel, egyszerűbb történészi feladat, mint az erdélyhoni szakmabélieknek. Ő ezt így látja: „Egy kisebbségi közegben a kívülről jött embernek könnyebb dolga van, nehezebb érzelmileg befolyásolni. Láttam, hogyan tereltek, zsarolgattak másokat, mondván: ha ilyen témával foglalkozol, ne remélj állást senkitől. Nekem nem kell ilyesmitől tartanom.” Amitől viszont joggal tartania kell, az a tudományos kutatások utóélete, a fogadtatás, amikor a fejére olvasott egykori bűnökkel, a traumákkal egy közösség nem tud mit kezdeni. Éppen a Szilágyi Domokos másokat börtönbe juttató ügynöki tevékenységének feltárása után szembesült azzal, hogy maga is hatása alá kerül e transzilván lelki megrázkódtatásnak. Ezért a Szilágyi Domokos-ügy hiányzó mozaikdarabjainak összerakását már meghagyja másnak, mert egy kolozsvári konferencián, amikor a költőként és besúgóként is maradandót alkotóról beszélt, két teljesen különböző dolgot érzett: „jó adag indulatot irányomban, ugyanakkor hálát. Ez nekem sok volt, eldöntöttem, hogy ezzel nem akarok többet foglalkozni.” Mikó Imréről viszont könyvet akar írni, mert megtudta a levéltári forrásokból, hogy a Mikó-jelenség össze nem vethető a megélhetési spiclikével, a mások sorsát tönkretevő besúgókéval. Az övé „egy összetett, nagyszerű élet, egy kelet-közép európai kisebbségi értelmiség életútja” és az csak a maga teljességében érthető és értelmezhető, korántsem csak elmarasztalható módon. Sőt… Mikó Imre – és ebben kutatásai erősítették meg – egy korát messze megelőző kvázi politikai tanácsadó, egyféle „spin doctor volt”, aki „a kommunista diktatúra korában úgy „politizál”, hogy beszélget a Securitatéval; a jelentésekből kiderül, hogy mindig politikai kérdéseket vitat meg velük. Így akar hatni, hisz más esélye nincs, a nyilvánosság kizárt, elvégre élete végéig rajta van a lemoshatatlan bélyeg, hogy egykor polgári politikus, sőt „horthysta képviselő” volt.” Mikó Imre állambiztonsági együttműködésről tehát kideríthető volt Bottoni számára az, hogy „hogyan lehet diktatúrában politikai üzenetet közvetíteni felfelé”. Vajon ez mennyire lehetett igaz ez más érintettek esetében? Vagy talán mások számára nem? Hiába jelent meg sok erdélyi magyar értelmiségi megfigyelési dossziéja az utóbbi években, a történész joggal elégedetlen: De rengeteg fontos szereplőé még kiadatlan, például Balogh Edgáré, Gáll Ernő filozófusé, vagy akár Szőcs István kritikus és lapszerkesztőé (Szőcs Géza édesapja – Tompa Andrea megjegyzése az interjúban), aki több mint harminc évig hűségesen szolgálta az állambiztonságot. És sokszor nagyon erős szelekcióval látnak napvilágot ezek a dossziék, az utókor bizonyos portrékat akar kialakítani a szereplőkről, és erősen szelektál. Mikó története azért is más, mert Szilágyi Domokos esetében ott voltak a könnyebben dekódolható jelek, a betegség, az öngyilkosság. A Securitate megfigyelése a magánélet legmélyebb rétegéig eljutott, a betegségek, a szexuális élet mélységéig. Ez Cs. Gyimesi Éva dossziéjából is kiderül; ő ugyan publikált egy jelentős részt a dossziéjából, Olti Ágoston történész további jelentéseket talált, amelyekben a legintimebb magánéletéről is szó van. Ezekről viszont nem volt szabad beszélni, senki soha nem vetette fel ezt a problémát. Szilágyi Domokos kórházi kezeléséről a marosvásárhelyi ideggyógyászaton biztosan van állambiztonsági dokumentáció. A diktatúra rendkívül fontosnak gondolta a test medikalizálását; a megfélemlítés, ellenőrzés és persze az emberek meghurcolásának része volt.” Az eddig elmondottak alapján könnyen olybá tűnhet, hogy a Stefano Bottoni és Tompa Andrea párbeszéde csak az állami megrendelésre történő vagy meg nem történt múltfeltárásról és a Romániában, illetve Magyarországon eltérő módon értelmezett állami jóvátételre összpontosít. Sietünk leszögezni: erről szó sincs. A beszélgetésben hangsúlyosan helyet kapott az is, hogy nemcsak az erdélyi magyar közösség nem tudott mit kezdeni azokkal a traumákkal, melyek érték és feltárásuk egyaránt hoz a tudománynak elkötelezett kutató számára hálát és indulatot. Bottoni emlékeztet arra is, hogy a román történelmi emlékezetben is mérhetetlenül sok a tévképzet, a „fehér folt.” Csak a terjedelem szab határt annak, hogy ezekre a román „fehér foltokra”, melyek felszámolása nélkül egy egész ország önképe most torz és hamis és az is maradhat, itt részletekre menően kitérjünk. A kortárs történész kollégák érdektelensége és még inkább az állami megrendelésre készített múltfeltárás „sajátosságainak” tudható be Bottoni szerint, hogy például az ’56 utáni megtorlások, köztük a Szoboszlay–per áldozatait mindmáig nem rehabilitálták. Erről így vélekedik: „Tíz évvel ezelőtt a Szoboszlay-perről, Románia egyik legnagyobb, tíz végrehajtott halálos ítélettel végződő politikai peréről a román szakma semmit sem tudott. Ez nem is igen változott. A Tismăneanu-jelentésben és egy-két tankönyvben megjelenik, hogy ’56 után volt egy nagy megtorláshullám Romániában, ami az etnikai kisebbségeket is érintett, de ’56 feldolgozásában, Romániában alig történt előrelépés. Pedig ez a hullám sok kisebbségi csoportot érintett.” Éppúgy sok a fehér folt a holokausztról is, mert – mint Bottoni rámutat: „a román holokauszt kérdést az 1989-es fordulatig tabuként kezelték…” Az őszinte szembenézés pedig ezután is, még sokáig váratott magára, „állami szinten 2004-ig kellett várni egy határozott lépésre, akkor egy ad hoc elnöki bizottság alapos vizsgálat után megállapította azt, amit a szakma régóta tudott, de nem épült be a román köztudatba – hogy tudniillik román holokauszt igenis létezett.” A negyedszázaddal ezelőtti román forradalom szintén e fehér foltok egyike. Erről nemhogy társadalmi konszenzus sincs, de még a történészek sem látják egyformán azt, hogy mi is történt valójában ’89 decemberében és miért volt a romániai rendszerváltás annyira más, mint a magyar, a csehszlovákiai a lengyel vagy a bolgár. Mint elmondja: historikusi berkekben három különböző narratíva is létezik erről. A kérdező, Tompa Andrea számára nem kérdéses, hogy Stefano Bottoni új könyvében, azt a határozott álláspontot képviseli, mely szerint „1989 decemberében egy spontán esemény zajlott, amit aztán kisajátított Iliescu és a Nemzeti Megmentési Front.” A várva várt Nyugat–Kelet-Európa története 1944-től napjainkig szerzője (a kötet tartalomjegyzéke ide kattintva megismerhető) most így indokolja szintézisének e következtetését: „Az 1980-as évek második feléből nagyon sok állambiztonsági jelentést ismerünk, amelyekben a gazdasági és politikai elhárítás tisztjei világosan leírják: a helyzet tarthatatlan. De a párt felső vezetéséhez már nem ér el semmi. Robbanásközeli állapotok alakulnak ki. Egy-kétezer ember megy ki az utcára, és elementáris erővel tör ki az elégedetlenség. valóban, szerintem Bukarestben dőltek el a dolgok, és nem Moszkvában. Iliescu személyéről többen beszéltek mint várományosról az 1980-as évek végén, mint gorbacsovista, technokrata politikusról. Hogy honnan tudták, még nem tudom. A „Jaltától Máltáig”-féle összeesküvés-elméletek viszont makacsul tartják magukat és szinte uralják a közbeszédet” Bálint-Pataki József maszol.ro 2016. március 3.Gazdaságilag is meg kell erősíteni a magyarságot a Kárpát-medencébenA szimbolikus jogszabályok után Magyarország gazdaságpoltikai eszközökkel is tenni akar a szülőföldön boldogulásért - mondta Potápi Árpád államtitkár a bukaresti RMÜE konferencián. Romániában új növekedési ciklus vette kezdetét, és az elmúlt ciklusokat is figyelembe véve, rendkívül fontossá vált, hogy levonjuk a megfelelő tanulságokat. Következtetéseket kell megfogalmazni a prociklikus és anticiklikus gondolkodásmód alapján: ne adósodjunk el még jobban akkor, amikor már nem kéne, illetve próbáljuk meg a vállalkozásainkat úgy diverzifikálni, hogy abból hosszú távon is kiegyensúlyozott, saját, biztonságos növekedésünk lehessen - mondta Diósi László, az OTP Bank Románia vezérigazgatója a Romániai Magyar Üzleti Egyesületáltal Magyarország Bukaresti Nagykövetségével, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara Magyar-Román Tagozatával és a Romániai Magyar Közgazdász Társaság bukaresti fiókjával közösen, Bukarestben szervezett üzletember találkozón. Ha a román gazdaság teljesítményét európai viszonylatban vizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy nagyon szép gazdasági növekedésünk volt az uniós átlaghoz viszonyítva - mutatott rá Diósi. Hozzátette: Románia gazdasága természetes módon növekedett ilyen ütemben, ami különösen biztató, hiszen szinte semmi nem történik, ami ezt elősegítené: nincsenek nagy beruházások, nem beszélhetünk az uniós pénzek jelentősebb beáramlásáról, és nagyobb külföldi tőkeberuházásokról sem - fogalmazott a vezérigazgató, aki elmondta, a román gazdaság növekedését jelenleg a belső kereslet növekedése, a fogyasztás fűti. A vezérigazgató előadásában arra is kitért, hogy bár a megyék egy része szépen kiveszi a részét Románia gazdasági növekedéséből, az ország harmada rendkívüli mértékben leszakadt az általános növekedési tempótól, ezt a változást pedig az ingatlanárak is jól tükrözik. Diósi szerint ez arra hívja fel a figyelmet, hogy az előző kormányok többsége nem sokat tett annak érdekében, hogy olyan fejlesztési programot dolgozzanak ki, amely a déli országrészben, Kovászna megyében, vagy az elmaradottabb területeken befektetőbarát környezetet hozzon létre. Rámutatott, munkanélküliség tekintetében ugyan látszólag rendkívül jól állunk, hiszen EU-s összehasonlításban a 6,5%-os munkanélküliségi ráta alacsonynak számít, fontos ugyanakkor azt is figyelembe venni, hogy a munkaképes lakosság jelentős része külföldön vállal munkát, illetve nagyon sokan kiesnek a statisztikából. Elmondta, a foglalkoztatottság szerkezete sem mutat túl biztató képet, a lakosság mintegy 30%-a ugyanis mezőgazdaságból él Romániában, de döbbenetesek azok az adatok is, amelyek szerint az Európai Unióban működő kis családi gazdaságok harmada nálunk található. Diósi kifejtette, bár önmagában jó hírnek számítana, hogy az elmúlt időszakban növekedtek a munkabérek, de ront az összképen, és rendkívül veszélyes helyzetet teremt, hogy a hazai termelékenység növekedése nem tart ütemet a munkabérek emelkedésével. "Ugyanezt láttuk 2007-ben is, amikor a bérek elaszabadultak, és a termelékenység mögöttük maradt. Akkor ennek nagyon rossz vége lett" - mondta a vezérigazgató. Diósi szerint problémát jelent az is, hogy az állam nagyon gyengén veszi ki a szerepét a gazdaságépítésből, illetve, hogy a külső befektetők számára rendkívül fontos jogi biztonság is nagymértékű csorbát szenvedett az elmúlt időszakban. Elmondta, a külföldi befektetők körében a túlzott bürokrácia, a korrupció jelenléte, illetve a jogrendszer kiszámíthatatlansága is jelentős kérdőjeleket vet fel. Pótápi Árpád: gazdaságilag is meg kell erősíteni a magyarságot a Kárpát-medencében "Az elmúlt másfél évben radikális váltás következett be a magyar nemzetpolitikában. A szimbolikus jogszabályok meghozatala után ugyanis Magyarország egyre nagyobb figyelmet fordít a szülőföldön való boldogulás elősegítésére, amelyet immár gazdaságpolitikai eszközökkel is támogat. A cél az, hogy csökkentsük, vagy lehetőleg megállítsuk az elvándorlást, ami különböző mértékben, de azért mindenhol jellemző a magyarságra" - mondta Potápi Árpád János magyar államtitkár, aki előadásában Magyarország Nemzetpolitikai Államtitkárságának tevékenységéről is beszámolót tartott. Az államtitkár előadásában kitért azokra a határon átnyúló határmenti programokra is, amelyek a magyarság 80%-ának teremtenek lehetőséget arra, hogy az uniós pénzek lehívásába magyar-magyar együttműködés keretén belül tudjanak bekapcsolódni. A kapcsolatrendszer fejlődésében gondot jelenthet ugyanakkor, hogy a közép-erdélyi, illetve a székelyföldi magyarság ezekbe a határmenti programokba nem bevonható - mutatott rá az államtitkár, hozzátette viszont, hogy keresik a módját annak, hogy a Budapesten kiírt pályázatok lehívásába ezeket a térségeket is be lehessen kapcsolni. Potápi elmondta, a gazdaságélénkítés egyik stratégiai alapillérét továbbra is a szakképzés támogatásában látják, hiszen a Magyarország által felvállalt gazdasági motor szerepet nem tudják teljesíteni, ha a szakemberek mennyisége és minősége nem növekedik. "Az elmúlt években egyre többet beszélünk a duális szakképzés jelentőségéről és megerősítéséről. Magyarország 2016-ban is, akárcsak 2015-ben, 500 millió forintot (mintegy 1,61 millió eurót) fordít konkrét határon átnyúló fejlesztésekre, tanműhelyek felújítására, illetve eszközök beszerzésére" - mondta az államtitkár. Olti Ágoston: megéri lehetőséget adni a fiatal vállalkozóknak Olti Ágoston, az OTP Consulting Románia vezérigazgatója a vállalat Bukaresti Műszaki Egyetemmel partnerségben 2015-ben lebonyolított vállalkozásfejlesztési projekjéről számolt be, amely alapvetően a bukaresti és a délvidéki régióra korlátozódott. A projekt keretében 400 személyt, köztük 200 egyetemistát képeztek vállalkozói alapismeretekre. A résztvevőkből 40 új vállalkozó került ki, akik egyenként 10 ezer eurós támogatást kaptak egy üzleti terv verseny részeként új vállalkozás indítására. A projekt részeként a 40 kezdő vállalkozás mellett 80 munkahely jött létre. A nyertes cégek között volt 7 informatikai vállalkozás, magas hegyvidéki turizmusban tevékenykedő cég, fogorvosi rendelő, de különböző kreatív szakmák képviselői is. Olti elmondása szerint, amikor a vállalkozásokat kiválogatták, elsősorban azt tartották szem előtt, hogy az üzleti ötlet életképes legyen, és egyedi. A vezérigazgató kiemelte, a projekt egyik legsikeresebb részének azokat a rendezvényeket tartja, ahol a kezdő vállalkozások egymással találkozhattak, és egymás közt tanultak meg üzletelni. A projekt részeként ugyanis azon túl, hogy tanácsadással segítették a kezdő vállalkozókat, fontosnak tartották, hogy ne csak a POS DRU program keretén belül megnyert 10 ezer eurót adják, hanem hozzásegítsék a kezdő vállalkozásokat az új üzleti lehetőségekhez is. Olti rámutatott, érdekes tapasztalat volt számukra is, hogy a vállalkozásaik az üzleti tervükben a támogatás jelentős részét fordították marketingköltségekre. "Eleinte szörnyülködtünk a reklámköltségek magas összegén, de később a vállalkozások online jelenléte és sikere is őket igazolta" - mondta. Hozzátette, sajnos a fiatalok még mindig félnek az EU-s forrásoktól és a bürokráciától, hiszen a tapasztaltabb vállalkozók és a média is gyakran nagyon negatív képet mutatnak a támogatásban rejlő lehetőségekről. Tamás Péter: a magyarság még mindig kiaknázatlan üzleti lehetőség Magyarnak lenni egy rendkívül jó üzleti lehetőség - hívta fel a figyelmet Tamás Péter, a temesvári székhelyű Tifel vállalat tulajdonosa, aki a romániai magyar üzleti vállalkozások elindulásának buktatóiról, illetve lehetőségeiről tartott előadást. Elmondta, a szórványban, vagy a nyugati országokban élő magyar közösségek nagyon gyakran nem vállalják fel az értékeiket, és nem ismerik fel az ebben rejlő potenciált. "Van bennük egy kis komfortizmus, miszerint egy magyar étterem például a románokat úgysem érdekli. Azt gondolom, ez egy hatalmas tévedés, és egy elszalasztott üzleti lehetőség" - mondta a vállalkozó. Tamás rámutatott, azért is fontos lenne ezeknek az értékeknek a kiemelése, mert az infrastruktúra fejlődésével nem csupán a külföldről érkező, hanem a belföldi turisták száma is lényegesen növekedni fog. "Erre fel kell készülni. Székelyföldön például nagy előrelépések történtek ebben a tekintetben, egyre több a vendég. A szórványvidékekre azonban ez még talán nem jellemző" - fejtette ki. Hozzátette, nem feltétlen "magyarkodásra" van szükség, hanem egy olyan környezet kialakítására, amely a turizmus szempontjából célravezető lehet. A networking nem más, mint a tudatos üzleti kapcsolatépítés megfűszerezve azzal, hogy bizalmi alapon, jutalékmentesen egymás kapcsolati hálóját megosztjuk, és ezen erősödünk - emelte ki előadásában Bács Ferenc, a BNI Észak-Kelet Magyarország regionális igazgatója. Rámutatott, az üzleti előrementelt gyakorlatilag nem a kapcsolatok mennyisége, hanem a minősége határozza meg. Bács Ferenc: a legolcsóbb marketing a névjegykártya "Nagyon sokan arra koncentrálnak, hogy minél több névjegykártyát gyűjtsenek. Nem ismerik fel, hogy stratégiailag kell összekapcsolniuk magukat erős vállalkozásokkal. Stratégiai partnerségnek pedig azt lehet nevezni, amikor ugyanazt az ügyfélkört több partner más-más szolgáltatásokkal egészíti ki" - mondta Bács. Kiemelte, a kapcsolatok minőségi irányba való elmozdítása azért is nagyon fontos, mert rengeteg felesleges kiadástól kímélheti meg magát a vállalkozó. A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara Magyar-Román Tagozatának szerepéről beszélt előadásában Rák János Zoltán, a tagozat titkára. Elmondta, az 1999-ben létrehozott tagozat feladata a kétoldalú gazdasági kapcsolatok erősítése Románia és Magyarország egész területén. Kiemelte, hogy 2012-től minden Magyarországon jegyzett vállalatnak kötelező regisztrálnia a kereskedelmi és iparkamara valamely tagozatához. "A vállalatoknak a regisztrációhoz körülbelül 5 ezer forintos díjat kell fizetniük. Eleinte nehezen fogadták ezt a kötelezettséget, később azonban felismerték, hogy ezért a díjért cserébe az MKIK olyan szolgáltatásokat nyújt, mint a pénzügyi, adózási és hitelezési tanácsadás, üzleti partnerkeresés, illetve pályázatfigyélés" - mondta a tagozat titkára. Rák János jelentős előrelépésként számolt be arról, hogy a kötelező regisztrációnak is köszönhetően, most már össze tudnak állítani egy olyan adatbázist is, amelyben kategóriákra bontva a tagok meg tudják tekinteni a leendő partnerek vagy ügyfelek adatait. Emellett naprakész információkkal is tudnak szolgálni azokról a területekről, amelyek iránt a tagozat tagjai érdeklődést mutatnak. Kicsid Attila. Transindex.ro 2016. szeptember 15.[Nem sikerült lemásolni a cikket, ezért az alábbi csak a kivonata]Emlékkonferenciával emlékezik MadéfalvaGyörgy Béla Madéfalva szülötte. Budapesten élt, de rendszeresen hazajárt. György Béla 1957. szeptember 7-én született Madéfalván. Iaşi-ban végezte az egyetemet, itt szerzett filozófus-történelem szakos oklevelet. 1981-1987 között a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnázium tanára, majd 1987-től, Magyarországra való áttelepülésétől az Országos Széchényi Könyvtár tudományos munkatársa. Tanulmányait 1989-1991 között a debreceni Kossuth Lajos TE informatikus-könyvtáros szakán folytatta, majd 1991-1992 között egy amszterdami kutatóút során mélyítette el. Kutatási területe a két világháború közötti romániai magyarság története, magyar-román kapcsolatok története, sajtótörténet. Írásai romániai és magyarországi folyóiratokban és tanulmánykötetekben jelentek meg. Kolozsváron megtalálta a romániai Országos Magyar Párt elveszettnek hitt iratanyagát, amelyek legfontosabb dokumentumaiból kötetet szerkesztett és doktori disszertációját is az Országos Magyar Párt történetétről írta. György Béla 2013. április 26-án hunyt el. A történész kutatta Krenner Miklós, Bethlen György és Ligeti Ernő életét. György Béla történész-levéltáros munkásságát az ugyancsak madéfalvi származású Olti Ágoston foglalta össze. Daczó Katalin A disszertáció: György Béla: A ROMÁNIAI ORSZÁGOS MAGYAR PÁRT TÖRTÉNETE (1922–1938), Budapest, 2006. Hargita Népe 2017. március 4.Illúziók idejeNovák Csaba Zoltán (szerk., kísérőtanulmány): Aranykorszak? A Ceauşescu rendszer magyarságpolitikája 1965-1974. Források a romániai magyarság történetéhez. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2011, 574 oldal. Novák Csaba Zoltán fiatal történész, a Román Tudományos Akadémia marosvásárhelyi Gheorghe Şincai Kutatóintézetének tudományos munkatársa, akinek munkássága a kommunista időszak kisebbségkutatásában már komoly eredményeket hozott.[1] A könyv egy hosszabb kutatási folyamat eredménye, összefügg a szerző doktori disszertációjával. Tulajdonképpen egy dokumentumkötetről van szó: a bevezető egy több mint százoldalas tanulmány, melyet a címben megjelölt korszakra vonatkozóan korabeli dokumentumok, jegyzőkönyvek, statisztikák segédletek, hivatalos kiadványok követnek. A felsorolt dokumentumok forrása főleg a román nemzeti történeti levéltár (Archivele Naţionale Istorice Centrale, ANIC), a volt biztonsági titkosszolgálat levéltára (Archivele Consiliului Naţional pentru Studierea Archivelor Securitaţii, ANDJC), illetve több megyei (Kovászna, Hargita, Maros) levéltár. A kötet mind külalakjában, mind felépítésében a sorozat korábbi köteteinek mintáját követi.[2] A fedőlap igencsak kifejező: a fényképen Ceauşescu 1966-os marosvásárhelyi látogatásán, a Teleki Tékában látható, körülötte pedig helyi pártképviselők, értelmiségiek. Megfigyelhető, hogy a tükörképen, amelyen ugyanaz a kép szerepel, csupán a pártvezér képe marad élesen, a többiek elhalványulnak mellette, jól szimbolizálva a korszak kádercseréit, amelyekről a könyv is részletesen beszámol.[3] Érdekes, hogy kötet megjelenése egybeesik egy országos nosztalgiahullámmal, amelyről nemrégiben végeztek felméréseket. Eszerint a romániai lakosság majdnem fele úgy véli, hogy a kommunizmus idején jobb volt az élet.[4] Erre a hazai filmipar is ráharapott, s ennek megfelelő produkciókkal jelentkezett az elmúlt években.[5] A kötet előszavában ismerteti azon változásokat, amelyek az 1945 és 1989 közötti korszak kutatásában történtek. A témára vonatkozó szakirodalom és kutatási projektek bemutatása után Novák Csaba Zoltán kiemeli, hogy a dokumentumok kiválogatásakor három tartalmi szempontot vett figyelembe: azok az iratok amelyek közvetlenül említik vagy érintik a magyar kisebbséget, azok az iratok amelyek részben említik, de nemzetpolitikai szempontból nem tartoznak az erdélyi magyarságra, illetve azok az iratok, amelyek nem említik közvetlenül a kisebbségeket, de nagymértékben meghatározzák azok alakulását, helyzetét). Szerzőnk a Nicolae Ceauşescu nevével fémjelzett időszakot két részre osztja. Az első korszak 1965 és 1974 közé tehető (értelemszerűen a kötet is ezt a periódust célozta meg), míg a második 1974-től az 1989-es változásokig tartott. Az említett korszakolás, illetve a tartalmi szempontok leírása egy bonyolult struktúraként érthető, ami bizonytalanságot vetíthet elő a könyv lehetséges célközönségének meghatározásakor. A kutatásokat megnehezítette a még rendezetlen források használhatatlansága, illetve az, hogy korszak forrásanyagában rengeteg az egyáltalán nem vagy csak részben kutatható állomány. A rendelkezésre álló magyar és román nyelvű forrásanyag a korszerű kutatási módszerek használata miatt így is a kötet komoly erőssége. A szerző fontosnak tartja aláhúzni, hogy bár a kötetben megjelölt periódusban nagymértékű elnyomás és diszkrimináció érte az erdélyi magyarságot, a könyv nem probléma- vagy sérelemkatalógus. Az előszót követő bevezető tanulmány egyrészt választ ad azokra a kérdésekre, amelyek az elemzett korszakkal kapcsolatosan feltehetőek (például a címre, amely szintén kérdőszóból áll: „Aranykorszak” volt-e ez egyáltalán az erdélyi magyarságra nézve?). Másrészt pedig segítséget nyújt a több mint négyszáz oldalnyi dokumentum értelmezéséhez, kontextusba helyezéséhez. Az előtanulmány bevezetője mindössze két, tömérdek lábjegyzettel ellátott oldalba sűríti az 1944-1964 közötti húszéves periódust, mivel ennek a korszaknak komoly szakirodalma van (és nem tartozik a kötet tárgyához). A következő fejezet az előbbinél már hosszabb terjedelemben taglalja az 1964-től kezdődő folyamatokat, amelyek Románia számára az úgynevezett „külön utas” politika folytatását jelentették, illetve a későbbiekben Ceauşescu hatalmának konszolidációját hozták. A „Deji örökség” felvázolásában fontos szerepet kap a „függetlenségi nyilatkozatként” elhíresült pártdokumentum, amely a szocialista országok egymás belügyeibe való beavatkozását ítéli el (Nyilatkozat a Román Munkáspárt álláspontjáról a nemzetközi kommunista és munkásmozgalom kérdéseiben, 103-111.o.). Pozitívum, hogy Novák Csaba Zoltán nem csupán a belpolitika pontos ismertetésére törekedett; a fejezetben helyet kap a külpolitikai irányzatok vizsgálata is, illetve ezek hatása Románia nemzetközi kapcsolataira. A tanulmányban szerzőnk elméleti kérdést is boncolgat. A nacionalizmus megjelenése a politikumban különféle diskurzusokat szült a „szocialista nemzet” fogalmának meghatározásakor. A Nicolae Ceauşescu-i új vezetés a Dej-i merevséggel szemben jobban odafigyelt e fogalom meghatározására, amennyiben a nemzet fogalmába tartozónak tekintette a kisebbségeket is. Az erre az elvi alapra épülő új politika fő hivatkozási pontját Ceauşescu 1965-ös székelyföldi látogatása jelentette. A tanulmány következő fejezete egy bel- és külpolitikai szempontból egyaránt fontos pillanatot, az 1968-as eseményeket vázolja fel. Az esztendő történései a külpolitikában, majd a belpolitikában is sikert hoztak Ceauşescu számára. A magyar kisebbség három fejleményt értékelt kedvezően: a közigazgatási reformot, a magyar értelmiségiekkel való találkozót és egyeztetést, valamint a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának (MNDT) létrehozását. A fejezetben mindhárom intézkedésről külön elemzést olvashatunk. Az új közigazgatási reform, a megyésítésekkel járó bonyodalmas folyamat nem jelent újdonságot a szerző számára.[6] Ez a folyamat konfliktusoktól sem volt mentes. Egyrészt a kérdést a párton belül is viták kísérték, akárcsak a székelyföldi megyékben. A pártvezetés két lehetőséget, a „nagy székely megyét”, illetve a „kis székely megyét” mérlegelte. A politikusok véleménye megoszlott, ám Ceauşescu türelmesen reagált, figyelmet fordított az érintett területek lakosságának igényeire is. Fazekas János szerepe fontos volt e folyamatban, ugyanis a kezdetektől részt vehetett a tárgyalásokon, és a magyarság képviselőjének is tekintette magát ebben az ügyben. (Tőle származik a megyék későbbi elnevezése – Hargita és Kovászna – is.) Lokális szinten a „nagy székely megye” lehetősége három város közti konfliktust eredményezett: Csíkszereda, Székelyudvarhely és Sepsiszentgyörgy egyaránt pályázott volna a megyeszékhelyi státusra. Végül Kovászna megye megalakulását követően az előbbi két város között folytatódott a vita, amely olyannyira eldurvult, hogy Csíkszeredában tüntetés szerveződött, miután a tervezetben a pártvezetés Székelyudvarhelyt jelölte meg megyeszékhelyként. Egy csíki küldöttség ellátogatott Bukarestbe, és végül Ceauşescu engedett a követelésnek, ismét „türelmességet és odafigyelést tanúsítva.”[7] A romániai magyar társadalommal való kiegyezési törekvés másik nagy lépését a párt a magyar értelmiségiekkel és pártkáderekkel való találkozóval próbálta elérni. A ritka alkalomnak számító esemény során (1949 óta nem volt erre példa) a kisebbség képviselői egy problémakatalógust állítottak össze, de a felvetődött gondok megoldása nem járt teljes sikerrel. Az egyik fő vita a romániai magyarság jogi státusának elismerése körül zajlott. Mivel a pártvezetés nem ismerte el (továbbra sem) a nemzeti kisebbségek kollektív jogait, elvetette a statútum elkészítését. A másik stratégiai téma az oktatás kérdésköre volt, azonban néhány magyar tannyelvű osztály indítását leszámítva itt sem történt komoly előrelépés. A megbeszélés következményeként a kultúra világában lett a legkézzelfoghatóbb a változás: létrehozták a Kriterion Könyvkiadót és A Hét című kulturális-közéleti hetilapot (továbbá emelték a meglévő magyar sajtótermékek példányszámát). Ekkortájt indultak el (néhol újra) a román televízió és rádió magyar nyelvű adásai is. A hangos kisebbségi elégedetlenségtől mentes hátország biztosításának szándéka külpolitikai fejleményekkel magyarázható. Bár Ceauşescu nem értett egyet a Dubcek-fémjelezte lazítással, elítélte a csehszlovákiai intervenciót. Az ezt követő sikerek, illetve politikai csúcspont elérése után rögtön Székelyföldre látogatott, ahol több beruházást ígért, és magyarul is köszöntötte az embereket – ez szintén emelt népszerűségén. Az MNDT létrehozásával a magyarság egy olyan fórumot kapott, amelyben a párttal való kapcsolattermés és problémamegoldás lehetőségét láthatta. Az események arra utalnak, hogy ezen gesztusokkal a legfelsőbb vezetés a székely identitás tudatos elsorvasztására törekedett: a lokális önazonosság alakítása szinte versengésbe sodorta egyes régiók azonos nemzetiségű lakosait. Az 1970-es évek elejét Ceauşescu számára a teljes belpolitikai siker jellemezte. Az események további menetét meghatározta az 1971-ben kihirdetett, „júliusi tézisekként” ismert ideológiai önmeghatározás. A tanulmány következő részét a júliusi tézisek következményei és ezek lehetséges értelmezései alkotják. A következményekhez sorolható a nagymértékű szisztematizálási tervek (értsd: falurombolások) beindítása, amelyek több száz magyarlakta falut érintettek. Ehhez hozzájárult az erőszakos iparosítás, amely a román munkások addig magyar többségű városokba történő – nyilvánvalóan asszimilációs szándékú – betelepítésével járt. Az ideológiai szigor és az ezzel járó káderrotáció bevezetése a párthoz lojális, de túl sok hatalomra szert tevő helyi vezetők leváltását vagy egyéb funkciókba való kinevezésüket eredményezte. A magyar politikai és kulturális elit alakulásának elemzése szintén nem új téma a szerző számára.[8]Megtudhatjuk, hogy volt rá példa arra, magyar káderek bejuthattak a legfelsőbb vezetésbe (KB, VB, PB, minisztériumok stb.), az efféle karrierhez azonban bizonyos feltételek szükségeltettek: a kézenfekvő párthűség mellett számon tartották a megfelelő családi hátteret (elvárt volt munkás- vagy parasztcsaládból való származás), és az illető káder viszonyulását az 1956-os és 1968-as eseményekhez. Fontos volt továbbá különválasztani a nemzeti és a politikai identitást. A tanulmányban a két legtöbbször előforduló társadalomszervezésre befolyással levő személyiség, Fazekas János és Király Károly esete egyedinek számít. Nem véletlen, hogy Novák az erdélyi magyarságot érintő kérdésekben mindkettejük munkásságát kiemelten értékeli. A tanulmány utolsó két fejezete már az összegzést, következtetéseket és a kiértékelést tartalmazza. Kiderül, hogy a romániai magyarság mikortól és hogyan jelentett belbiztonsági problémát, és a pártvezetés miként próbálta a Securitate révén ellenőrzése alá vonni a kisebbséget.[9] A korszakot egyértelműen az 1974-es XI. kongresszus zárta, amelyen többek közt Ceauşescut államfőnek választották. Érdekes figyelni a diktátor képének a kötet tanulmányából, dokumentumaiból kirajzolódó változását, amelynek során a politikus elveszítette a kezdetben a nemzeti kisebbségekkel szemben tanúsított türelmét. Ezen időszaktól leértékelődik a korábban korszakjellemző három elem: külpolitikai téren a Szovjetuniótól való eltávolodás, gazdasági szempontból az életszínvonal növelése, valamint az értelmiségiekkel való kiegyezés a belpolitikában. A forrásokban nem szűkölködő tanulmányt a dokumentumok követik, a tanulmányhoz hasonló felosztásban, időszakolásban.[10] A dokumentumok fordítását és jegyzetekkel való ellátását, kiválogatását Novák Csaba Zoltán és Kuszálik Eszter végezte. A kötet végén található háromnyelvű (magyar, román, angol) rezümén kívül a hely-, intézmény- és személynévmutató, valamint a kulcsszemélyek életrajzi adatainak felsorolása adatbázisjelleget ad a könyvnek. A kötet célközönsége nem tisztázott, de a leírt korszakkal foglalkozó kutatóknak mindenképpen hasznos és hiánypótló munkának számít. Remélhetőleg lesz majd folytatása, a további évek elemzésével. Célszerű lenne a meglévő anyag lefordítása, legalább angol és román nyelvre. Jegyzetek [1] A rengeteg tanulmány és kötet mellett kiemelném a Vladimir Tismăneanu által vezetett elnöki bizottság jelentését, melyben elítélte a kommunizmust és Novák Zoltán a magyarságra vonatkozó alfejezetnek a társszerzője: Raport Final. Comisia Prezidenţială pentru analiza dictaturii comuniste din România, Bucureşti, 2006. [2] A sorozat korábbi hat kötete: GYÖRGY Béla: Iratok a romániai Országos Magyar Párt történetéhez. A vezető testület jegyzőkönyvei, Erdélyi Múzeum Egyesület – Pro-Print, Kolozsvár–Csíkszereda, 2003; NAGY Mihály Zoltán – VINCZE Gábor: Autonómisták és centralisták. Észak-Erdély a két bevonulás között (1944. szeptember – 1945. március), Erdélyi Múzeum Egyesület – Pro-Print, Kolozsvár–Csíkszereda, 2003; Stefano BOTTONI: Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság (1956–1959), Pro-Print, Csíkszereda, 2006; LÁSZLÓ Márton: Máthé János: Magyarhermány kronológiája (1944–1964), Pro-Print, Csíkszereda, 2008; GIDÓ Attila: Úton. Erdélyi zsidó társadalom- és nemzetépítési kísérletek (1918–1940), Pro-Print, Csíkszereda, 2009; NAGY Mihály Zoltán – Olti Ágoston: Érdekképviselet vagy pártpolitika? Iratok a Magyar Népi Szövetség történetéhez 1944–1953, Pro-Print, Csíkszereda, 2009. [3] A Ceauşescut körülvevő személyek közül beazonosítható Fazekas János, Erdélyi István (a Teleki Téka akkori igazgatója), Elena Ceauşescu és Gere Mihály. A könyvben jól jönne információpótlásként a képen szereplő személyek felsorolása. [4] Az említett felmérést a Kommunizmus Bűntetteit Vizsgáló Intézet végezte; az országos reprezentatív mintájú felmérésből az is kiderül, hogy a megkérdezettek 47%-a véli úgy, hogy a kommunizmus egy „roszszul alkalmazott, de jó ötlet”. Lásd Kétszer többen vannak a kommunizmus után vágyakozók, mint elítélői, Krónika Online 2010. szeptember 23., www.kronika.ro/index.php?action=open&res=42706 [5] Gondolok itt a Constantin Popescu és Cristian Mungiu Amintiri din Epoca de Aur, illetve Andrei Ujică Autobiografia lui Nicolae Ceauşescu című alkotásaira, amelyek különbözőképpen világítják meg ugyanazt a korszakot. [6] Vö. NOVÁK Csaba Zoltán: A megyésítés előkészítése és a nemzetiségi kérdés Romániában 1967–1968 = Integrációs stratégiáka magyar kisebbségek történetében, szerk. Bárdi Nándor – Simon Attila, Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2006, 455–421 (megjelent román nyelven is); NOVÁK Csaba Zoltán – OLTI Ágoston: Udvarhely vagy Csíkszereda? Harc a megyeszékhelyért (Egy csíkszeredai küldöttség Nicolae Ceauşescu-nál 1968-ban), Székelyföld 2008/7., 85–111. [7] A küldöttség látogatásakor zajlott a párt plenáris ülése, Ceauşescu ezt megszakítva tárgyalt a küldöttséggel. Érdekes a tény, hogy Csíkszeredának 1966-ban 8459 lakosa volt, míg Székelyudvarhelyen ugyanekkor 15 901-en laktak. [8] Lásd NOVÁK Csaba Zoltán: A párt szolgálatában. Kádersors a Székelyföldön, Múltunk 2005/4., 100–128; UŐ.: Intelectuali maghiari de stânga în conflict cu noile autorităţi comuniste, Anuarul Institutului de Cercetări Socio-Umane „Gheorghe şincai” (Târgu Mureş), 2006, 372–382. [9] Itt érdemes kiemelni Domokos Géza példáját, aki többszörös megfigyelés alatt állt, és az informátorai saját kollégái voltak. [10] A levéltári és sajtóforrások mellett, illetve a korszerű szakirodalom felhasználásán kívül a szerző interjúkat is készített. A kötetet egyértelműen gazdagítja például a 2008-ban készített Király Károly-beszélgetés. Fodor János erdelyikronika.net lapozás: 1-24
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
